A dackorszak az egyik legnépszerűbb gyereknevelési téma, millió könyv, cikk, weboldal foglalkozik a jelenséggel, az első gyerek születése előtti információgyűjtés során mi is rengeteg anyaggal, szakértővel, jótanáccsal találkoztunk. Ennek ellenére, három gyerekkel a házban se tudom megmondani, pontosan mi az, mikor van és hogy mit is kéne vele kezdeni. Mesterházi Dávid írása következik.
A definíciókat persze olvastam, de három gyerekkel se tudom megmondani, nálunk hol volt az a bizonyos, pontosan behatárolható korszak, a kisgyerek x éves korától y éves koráig. Ha el akarnám viccelni, azt mondanám, hogy az ismerős szülőkkel beszélgetve általában arra jutunk, hogy a dackorszak a kamaszkorral összeérve a felnőttkorig tart (illetve lehet, hogy tovább is, csak onnantól az kevésbé a szülő dolga).
De nem akarom elviccelni, és bár nyilvánvaló, hogy a gyerek fejlődése során ez egy nagyon fontos szakasz (kialakul az énképe, öntudata, rájön, hogy van saját akarata, aminek érvényt tud szerezni stb.), ami jól definiálható, kutatható, mégis alapvetően az a tapasztalatom, hogy a gyakorlatban nehéz meghatározni a korszakokat, és a gyereket nevelve kismillió kisebb-nagyobb konfliktus alakul ki a gyerek és a szülő között, bárhol és bármikor, és ezeknek a súrlódásoknak, veszekedéseknek végtelen kombinációja létezik. Az adott kombináció kialakulása pedig rengeteg dologtól függ: a gyerek és a felnőtt lelkialkata, pillanatnyi hangulata, az ingerek, az előzmények, a közös konfliktuskezelési rítusok, egyéb szereplők a közelben, a helyszín és így tovább, nagyjából bármeddig lehetne sorolni azokat a tényezőket, amik meghatározzák, hogyan alakul a konfliktus és mi lesz a megoldása.
Hogy hogyan állunk általában véve a gyerekhez és a felmerülő konfliktusokhoz, azzal kapcsolatban persze leírhatók bizonyos általános szabályok vagy igazságok. Az egyik ilyen, hogy ezzel kapcsolatban is igaz, hogy az első gyerek helyzete különleges. Nálunk az első négy évig volt egyedül, ennek az összes előnyével és hátrányával. Előny volt számára a kivételezettség, az a fajta kényeztetés, amit rendszerint csak az elsők kapnak meg: az egész családnak ő a kedvence, mindent megkap, amire szüksége van, és minden egyebet is, amire nincs, és akár a szüleivel van, akár más rokonnal, baráttal, mindenki a kegyeit keresi. A hátrányok is gyakorlatilag ugyanezek, hiszen ebből egy csomó kellemetlen dolog következik: például, hogy a testvér születésénél ez egy csapásra megszűnik. Ezért is mondtam a második gyerek születésénél minden érdeklődőnek, hogy a legjobban most az elsőszülött élete változik meg, hiszen mi már tudjuk, ez milyen, számára viszont az egész világ a feje tetejére áll.
Ehhez tartozik, hogy a szülők ekkor még a konfliktuskezelésben is gyakorlatlanok: ha a gyerek mindent megkap, utána bármilyen apró eltérés (bárminek a meg nem kapása) dühöt, hisztit válthat ki, az ő szempontjából teljesen jogosan: hiszen ha eddig minden kívánsága teljesült, milyen alapon változtatnánk ezen bármikor? Így túl sokszor a gyereknek lesz igaza (aminek a következményei sok egykén később is látszanak), de ez később természetesen visszaüt.
És ebbe a hibába természetesen mi is beleestünk, még ha próbáltunk tudatosan figyelni is erre, különböző okokból sokszor választottuk a könnyebbnek tűnő utat (amin az az említett körülmény se segített, hogy első gyerekként/unokaként az egész család kényeztette, hiába kértem például, hogy nem kell minden egyes séta alkalmával venni neki például Kinder tojást, ha éppen arra mutat rá a boltban (az más kérdés, hogy Kinder tojást amúgy se kéne venni).
A későbbi gyerekek már eleve más helyzetbe érkeztek, nem voltak egyedül, nem csak velük foglalkoztunk, így a kényeztetés is másképp alakult, de ettől még persze a konfliktusok ugyanúgy megvoltak (különösen, hogy a korábbiakhoz hozzácsapódtak a testvérviták, illetve a bonyolultabb, több gyereket és szülőt is érintő összeütközések).
A másik ilyen általános igazság, sőt ez már konkrét tanács (valószínűleg az olvasók többsége tanácsért kattint egy ilyen témájú cikkre), hogy egy ilyen konfliktusban döntő, hogy nyugodtak tudunk-e maradni. Ez persze a legnehezebben megfogadható tanács is egyben, ezért gyakran idegesítő, felesleges és haszontalan okoskodásnak tűnik (egy bolt padlóján üvöltözve hisztiző gyerek mellett viszonylag kevesen tudnak azok maradni. Akiknek sikerül, legtöbbször az is a többi jelenlévő rosszallása miatt türtőzteti magát.)
De a gyerek nem örömében üvölt, és ha ezt megpróbáljuk elfogadni, vagy ha csak egyszerűen tényleg elszámolunk tízig (ötig, százig, mikor hogy), és megpróbáljuk kicsit kívülről nézni a szituációt, akkor nagyobb eséllyel sikerülhet nyugodtnak maradnunk. És akkor a dühöt vagy kétségbeesést felválthatja például a sajnálat, ami miatt rögtön másképp közelítünk a gyerekhez.
Ez azért is fontos, mert ez az alapfeltétele a további jótanácsok megfogadásának. Például, hogy a gyereket valahogy ki kell zökkenteni. Nyugodtnak kell lennünk ahhoz, hogy például humorral próbáljuk elütni a dolgot. Én gyakran parodizálom a gyereket ilyen helyzetben, ami elsőre szemétségnek tűnhet, néha fel is húzza őket, de általában közös röhögésbe fullad. Különösen, ha a parodizálás nem gonosz, és közben mással is vegyítjük, például azzal, hogy szeretettel közeledünk a gyerek felé, meg akarjuk ölelni – ezek valamelyike vagy valamilyen kombinációja működni szokott. A kislányomnál például mindig és azonnal működik, hogy miután hisztizve elvonul a szobájába, utána megyek és felajánlom, hogy felemelem, megölelem és így viszem ki, hogy az adott ügyet, amin összevesztünk, megoldjuk. Neki ugyanis ez nagy kincs (mármint a felemelés, a gyerekek ezt általában imádják), és ezért még a hisztit is megéri abbahagyni.
Ettől függetlenül azt gondolom, hogy minden szülőnek magának kell megtalálnia a leginkább működő módszereket, és nagyon fontos, hogy mint oly sok minden, ez se megy magától, kísérletezni kell és sokat gyakorolni, aztán bízni benne, hogy a gyerek vevő lesz a próbálkozásainkra – de ez megéri a fáradságot. Vagy keményebben fogalmazva: nincs más választásunk.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungaria megbízásából készült.
MAN: LMR-CH-20210421-52