A 2020-as koronavírus járvány mindannyiunk életét megnehezítette. Ha van bölcsis-ovis korú gyereked, az elmúlt közel másfél évben te is valószínűleg a poklot jártad. Ha kerted sincs, még inkább. Bende Tibby apavlogger írásából megtudhatod, hogyan küzd a világjárvány alatti mindennapokkal, és mi a véleménye az „új normálisról”.
Nem véletlenül találták ki régen, hogy sok generáció éljen együtt. Oké, voltak anyagi okai is, minthogy egy családnak egy házra volt pénze. Továbbiakban a „családi ház” kifejezés szó szerinti értelmezését javaslom. A generációk együttélése arra is jó volt, hogy amíg a szülők a gyárban vagy a földeken dolgoztak, addig a nagyszülők vigyázzanak a gyerekre. Meg esetleg kicsit felnyalják a padlót és odategyék a húslevest. Így haladtak a napok egy rendes nagyszülő vel. Őt is így nevelték, ő is így nevelt.
A városiasodással ez az egész elmélet kapott egy gellert, de cserébe megjelentek az olyan intézmények, mint a bölcsi és az ovi. A dolgok egy része legalább elintéződött, és a gyerek nem a szülőn csüngött a munkahelyén vagy otthon, hanem a társaival az oviban/bölcsiben. Azt a pár nagyszülői segítő napot okosan kellett beosztani, amikor akár egy ottalvásra is tudtak maradni a gyerekek. Ne feledjük közben, sok nagyszülő még dolgozik, mivel lassan fejfáig emelték a nyugdíj korhatárt.
Ez a helyzet változott csak igazán rossz irányba 2019 óta. Miért? Mert a munkahely sok esetben hazaköltözött. Azon négy fal között kell élnünk és dolgoznunk, ahol eddig csak élnünk kellett. Ezt a helyzetet még tovább súlyosbította, hogy a korlátozások miatt lényegében ovi és bölcsi sincs. Igaz, a kisiskolások annyival önállóbbak azért, hogy egy félórás meetinget kibírjanak egyedül, amíg lefoglalják magukat például egy videóval.
Nekünk itt a két és fél éves gyerekünk, és mindketten itthon dolgozunk. Szerencsére nem főnök-beosztott viszonyban, hanem mindenki a saját dolgaival foglalkozik. Ennek keretében írom nektek ezt a cikket is, húsvétvasárnap, mert most vannak kint a gyerekek a kertben. Habár, eddig bent rajcsúroztak, mert a két nagyobb is itt van.
A nagyszülőket hónapok óta nem látták. Karácsonyra is úgy tudtunk elmenni látogatóba, hogy előtte mindenki önkéntes karanténba vonult bő egy hétre. A nagyszülők is, a nagyobb gyerekek is és mi is. Most megint ez a helyzet: ugyan én már megkaptam az oltást, de azért vigyázunk.
Tehát egy mai átlagcsaládnak egy ötven évvel ezelőttihez képest olyan mennyiségű kezelendő problémával kell szembenéznie, ami lényegében menedzselhetetlenné teszi a dolgokat, és igen kreatív megoldásokat szül.
Szóval dolgozz otthon úgy, hogy közben a munkahelyed a válság miatt haldoklik és nem tudod meddig van állásod. Mindeközben jó esetben más valaki is ezt teszi ugyanott, ahol te. És közben egy vagy több gyerek lóg rajtad és nem érti, miért nem vele foglalkozol, ha ott vagy neki. Egy perc nyugtod sincs, az intézményi és családi segítség a karantén miatt nullával egyenlő.
Tudom, hogy vannak családok, ahol sajnos már nem élnek vagy messze laknak a nagyszülők. Nekik ez, amiről a cikk szól, az alapműködésük része. De csak ilyenkor jövünk rá, valójában milyen sokat is jelent az a pár óra, amikor részt vesznek a mindennapjainkban.
Baráti körben számtalan kreatív megoldást láttam a helyzet kezelésére. Van például egy háromgyerekes pár, ahol a két kisebb most kezdte az iskolát. Ott a szülők tanulócsoportot szerveztek, és a héten minden nap az öt család egyikénél van öt családnyi, úgy 8-10 gyerek. Hát, nem feltétlenül karantén kompatibilis a dolog, de heti négy napot legalább lehet dolgozni, és tudják, hogy minden nap odafigyel valaki a csemetéjükre.
Megint másoknál az épp érettségi szüneten lévő unokahúg tölti be a nagyszülő szerepét, hogy a szülők dolgozhassanak. Őt hozzák-viszik, karanténból karanténba, amikor szükséges. Így az érettségire készülés is megvan, és a gyerek sem a szülőkön lóg.
Az biztos, hogy a nagyszülőknek is van igénye az unokákra, és így most a vírushelyzetben kicsit átértelmeződött és felértékelődött a Skype-nagyi kifejezés. De ha belegondoltok, hogy az ő helyükben milyen lehet lenni, az sem túl vicces. Lehet, hogy az a nagyszülő egész életében arra vágyott, hogy nagymamaként állatkertbe meg a játszótérre hordja az unokáját, megtanítsa őt túrós rétest készíteni, vagy dobálja a gyerekmedencében, a kacagását hallgatva. És ebből mi valósult meg? Egy tíz éve még alig ismert technológiával, egymástól elzárva, a kapcsolati minimum feltételeknek épphogy megfelelve tud csak kapcsolatot tartani.
Most nem is tudom, kinek nehezebb. A tétlenségbe süllyedő nagyszülőknek, vagy az időhiánnyal küszködő szülőknek, esetleg annak a kisgyereknek, aki nem érti, miért kellett otthagyni a barátait a bölcsiben, miért nem foglalkozik vele apa és anya eleget, és miért nem jön a nagyi. A következő 20-30 év erre választ fog adni. Bende Tibby apavloggert olvastátok, akinek a karanténozás megette a forgatási lehetőségeit.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungaria megbízásából készült.
MAN: LMR-CH-20210421-52