„Apa vagyok. GYED-en vagyok. Látom, érzékelem, hogy ez még manapság is magas labda, ezerféle irányba lehetne lecsapni, leginkább azért, mert még mindig az évszázados a szerepfelosztásaink rabjai vagyunk, mert sokszor egyedül vagyok apa a sok anya között.” Fogadjátok szeretettel Péter cikkét!
Könnyű lenne hősiessé domborítani a vállalásomat. Nos, ha őszinte akarok lenni, akkor valóban hős vagyok, de Krumpli egy olyan mértékben megváltozott világba született bele, ahol ennek a hősnek meglehetősen könnyű dolga van. Ugyanez a mutatvány a világjárvány előtt vélhetően nagyobb energiákba, lélegzetvételekbe került volna. A Lánynak akkor ugyanis valóban haza kellene hoznia a pénzt, így viszont otthon keresi meg.
Az apa a hős funkciójában így szinte csalónak is érzi magát.
Amikor bejelentettük, és körbement a cégnél, hogy egy év után cserélünk, apaként én megyek a második évre GYED-re, nyilván a mennybe mentem. Tele volt a zsebem dicsérettel, elismeréssel, vállveregetéssel, lájkokkal, valamint a kolléganők barátjainak, férjeinek az utálatával, hiszen párjaik úton-útfélen velem példálóztak: látod, lehet ezt így is!
Azóta az Apa-marad-otthon téma viszonylag ritkán jön fel beszélgetésekben, mert a szűk környezetünk már régóta tudja, a mozgástartományom pedig egy leendő kétévessel, valamint a szintén két éve tartó COVID világjárvánnyal a nyakamon meglehetősen beszűkült. De ha feljön, ugyanaz a reakció: ámulat, dicsfény és glória.
Én ugyanakkor a mai napig nem tudom eldönteni, hogy inkább támogató férje voltam-e a feleségemnek, aki a három és fél éves várakozás, a kilenc hónap várandósság, valamint az egy év babázás alatt minimum tíz, tárva-nyitva álló ajtót csapott be maga előtt a karrierjének lépcsőházában ácsorogva, vagy csak simán alig vártam, hogy elintézzek magamnak egy év szabadságot, sabbaticalt, ha úgy tetszik?
A mérleg egyik serpenyőjében a napi nyolc óra munka, tíz call/értekezlet/zoom, vagy hangouts konferencia volt, a másikban meg az, hogy papuka, Babika, pipápó, kokodi, kutty, váu meg tzitza. Nekem ez egyáltalán nem volt nehéz egyenlet.
Nem akarok álszent lenni: a szerepeken túl a legtöbb családban ez leginkább pénzkérdés. Márpedig az esetek döntő többségében a férj keresi több pénzt. (Ami végeredményben ugyanoda, a szerepekhez kanyarodik vissza egy sokkal komplexebb szinten.) Nálunk nem ez a helyzet, felvilágosult, a nők egyenjogúságát mindig szem előtt tartó férjként különösen vigyáztam arra, hogy ezt a hibát ne kövessem el: nálunk a Lánynak van nagyobb keresete. A multivilágban ezt úgy kell érteni, hogy ő embereket vezet, én pedig gyötrelmesen hosszú hét év után beismertem, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik jobb, ha ilyesmit nem csinálnak. Bárcsak többen tennének így.
Vissza az alkotói szabadsághoz: irodai életemben nem egyszer találkoztam emberekkel, akik kivettek maguknak némi énidőt a munkahelyről – egyikük sem magyar volt. Az én világomban, az én szintemen ilyesmi nem létezik itthon. Krumpli nekem így igazából egy mentőövet dobott. Nem azt mondom, hogy ő már első gyerekként is afféle második szocpol vagy CSOK-gyerek, de számomra egyértelmű volt, hogy egyetlen egy érvet sem tudok arra mondani, hogy miért ne maradnék én vele otthon.
Na de nézzük, milyen apaként GYED-en lenni. A GYED szülőként alapvetően különböző arénákat jelent, ahova a botladozó főhőst egyfajta fegyverhordozóként kell elkísérni, és vagy együtt blattolsz a többi szolganéppel, amíg elvégzi ott a dolgát a kisgazdád, vagy éppen fizikai épségedet teszed kockára a többi limuzinsofőrrel tülekedve, amíg az uralkodód a hintójából osztja az észt és a pogácsatörmeléket.
1: A játszótér
Azt gyanítom, hogy a home office, még ha nem is általánosan elterjedt, mint amennyire ez az én szemüvegemből tűnik, de azért a játszótereken némileg átrendezte az erőviszonyokat. A néha-néha hétköznap délelőttönként, kora délutánonként is felbukkanó apatársak jelentősen tompítják a dicsfényemet. Ha esetleg éppen nagyon nyilvánvaló kezdene lenni, miszerint én vagyok az egyetlen apa, akkor a nagy számban igénybe vett nagyszülők törvénye alapján biztos, hogy megjelenik legalább két nagymama vagy egy nagypapa az arénában, hogy enyhítse a kínossá váló demográfiai mutatókat.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy a legtöbbször nem érzem magam különlegesnek – arról nem beszélve, hogy a gyakrabban fel-feltűnő apukák szintén GYED-gyanúsak. Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen hős a piacon. A kedvenc apám két gyerekkel, valamint meglehetős rutinnal bír, sztoikus nyugalommal veszi ki a hátizsákjából a dobozos sört, majd mindenféle szégyenérzet nélkül pattintja fel a homokozó mellett. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy sztároljam vagy sajnáljam inkább.
A játszótér egyébként mindössze néhány szabály megtanulásával könnyen túlélhető, a három legfontosabb:
- Mindig minden játékot oda kell adni másnak, még ha te életedben nem adnád oda egy idegennek például a telefonodat. Ettől kedvesnek, udvariasnak és szociális lénynek fogsz tűnni.
- Soha ne használd a kisfiú vagy kislány szót! A babával soha nem fogsz tévedni.
- Small talk: ha megkérdezik, hogy hány éves, akkor mindig vissza kell, hogy kérdezz! Ha dicsérik, te is keress valamit, amit megdicsérhetsz! Mielőtt megérkezel, mindig számold ki, hogy hány hónapos! Meg fogják kérdezni.
2: Lidl
GYED-es szülőként az egyik legfontosabb gyülekezési helyszín, maga a Harcosok Klubja. Nem lehet eléggé korán érkezni és nem lehet a harcokat megúszni. Udvarias férfiként meglehetősen nehéz dolgom van az összezáró vagy éppen egymással marakodó anyák, barikádként összetolt bevásárlókocsik, és őrszemként engem sasoló babák között megtalálni a 74/82-es softshell overált – és akkor a még a lidlis facebook csoportoknak ipari mennyiségben vásárló profikat nem is említettem.
Krumpli a maga részéről úgy gondolja, hogy amíg a tepertős pogácsája tart, azt csinálok, amit akarok. Esetleg le-leszed a pénztár előtt egy-egy konyakmeggyes kisbonbont, ha már nagyon unatkozik a beszerzés vége fele. Ő egyébként négy télisapkapróbálásig jutott a gyerekruha vásárlásban, erre különösen büszke vagyok, ez a mi küzdősportunkban nagyjából feketeövet jelent. (A kesztyűről ne beszéljünk.)
Egyéb programok
Rengeteg hely és program van, ahová bölcsőde mellett/helyett lehet vinni a gyerekeket. Én kettőt emelnék ki: a mozgásfejlesztő intézményeket és a ringató foglalkozásokat.
Leírom: mindkettő meglehetősen feminin program, itt azért valóban megjelenik a színpadi reflektor-effektus: egyedüli apaként jelenek meg a foglalkozásokon. Az elején zavarban is voltam emiatt – nem mintha bármi rossz tapasztalatot szereztem volna, vagy kényelmetlenségem támadt volna. A zavarom rólam szólt.
A program viszont tennivalókat ad, Krumplira kell figyelnem, együtt kell dolgozunk, vigyáznom kell rá, segítenem kell neki. A ringatón szemmel kell tartanom, ha már nem dalokra figyel, hanem megindul a teremben. A zavar így elmúlik, beszélgetni pedig nemigen van lehetőség, nem szoktak rákérdezni a nyilvánvalóra. Ha pedig halkan, vagy csak a sorok végét dörmögöm, akkor nem is feltűnő, hogy két év után is alig tudok pár mondókát, illetve hogy semmiféle énekhangom nincs. Ezenkívül még arra kell figyelni, hogy mindig szép zokniban kell megjelenni. A cipő a benti küzdőarénákban mindig lekerül.
A napi programokkal ugyanazokat a heti köröket járjuk, és ahogy a délutáni alvást is megtanultuk együtt, úgy egymást is megtanultuk Krumplival. Az első évben még fodrászhoz is alig engedtem el a Lányt, annyira féltem egyedül maradni a babával. Mindig az órát lestem, még fél óra, még húsz perc, csak nehogy sírjon, most már meglesz, már csak 7 perc.
Az, hogy futóbabakocsiban el-elvittem magammal egy órás edzésre, sokat enyhített ezen a feszültségen, de az igazi áttörést a napközbeni együtt alvás jelentette. Ekkor éreztem, hogy elfogad, hogy sokkal jobban ragaszkodik hozzám, mint azelőtt. Onnan már tudtam, hogy bármire képes vagyok, meg tudom csinálni. Már csak a legrosszabb napokon nézem az órát fél öt környékén.
Az örökös plusz egy élet:
Említettem, hogy a home office járványban A Lánynak sincs messze a munkahelye. Az első évből tanulva – amikor is én még a nappalival közös étkezőben, kvázi mellettük vertem a billentyűzetet -, vásároltunk egy íróasztalt és elpateroltuk őt az egyik szobába a laptopjával. Számomra végtelenül megnyugtató a tudat, hogy ha igazán nagy baj van, akkor elérhető. És igen, volt nem egyszer, hogy a Lánynak elő kellett bújnia. Mert ugyan a szoptatás után semmi olyan feladat nincs, amit egy apa nem tudna megoldani, de ezt Krumplinak például a második szeparációs időszakában, senki nem mondta el. Anyunyának kellett vele aludnia délután két héten keresztül – még az volt a szerencse, hogy három nap után amúgy is az év végi szabadságok jöttek.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220324-75