A kisbabák kakilnak. Akár beszélünk róla, akár nem: a babaillatú buksik mellett naponta több alkalommal kell foglalkozni a pelusok kevésbé vonzó tartalmával is. Mesterházi Dávid, Apavlogger mesélte el, milyen az, amikor Apa pelenkázik.
A pelenkázás sok családban kényes téma, ami valahol érthető, mégiscsak széklettel és vizelettel kell foglalkozni. Megfigyeléseim szerint ebben az ügyben alapvetően két markánsan elkülönülő fő csoport létezik, amik között nem nagyon van átjárás.
Az első csoport tagjai szerint az ürítés olyasmi, amit kultúrember igyekszik diszkréten, minél gyorsabban, közönség nélkül elintézni, és amiről alapvetően nem beszél.
Ismerek olyan férfirokont – igaz, ő már nagypapakorú – akiknél kérdés nélkül is teljesen egyértelmű volt, hogy amikor a csecsemőjüknél a pelus tele lett, az asszony dolga volt a helyzet kezelése.
Ezen a halmazon belül alcsoportot képeznek azok a férfiak, akik nem az úriemberségre hivatkoznak, egyszerűen csak annyira undorodnak a dologtól, hogy effektíve azonnal öklendezni kezdenek, amint közeledniük kell(ene) a szag forrásához. Róluk remek vicces videókat látni a Youtube-on, amiket feleségek rögzítettek a röhögéstől erősen rázkódó kamerával.
A másik csoport tagjai szerint viszont a széklet/vizelet a világ legtermészetesebb dolga, tehát szégyellni sincs értelme, és a baba esetében a legféltettebb kincsünk legtermészetesebb velejárójáról van szó, így pedig végképp nem.
És amikor megérkezik a baba, onnantól kezdve ha akarjuk, ha nem, konkrétan ez lesz az egyik leggyakoribb téma. Volt kaki? Nem volt? De akkor mikor volt utoljára? És milyen? Az érzékenyebb szülők – bármelyik csoportba is tartozzanak – a helyzet enyhítésére hajlamosak eufemisztikusan fogalmazni, rettenetes beceneveket kitalálni („barnamaci”), amitől a dolog persze semmivel sem lesz könnyebben kezelhető, legfeljebb valamivel nevetségesebb.
Mivel én a második csoportba tartozom, teljesen természetes volt, hogy a babával kapcsolatban ezt a terhet is megosztjuk (ez most kicsit fellengzősen hangzott, hiszen ez sehol sincs a megoszthatatlan terhekhez képest, ott van például a terhesség, a szülés, meg a szoptatás, hogy csak a legalapvetőbbeket soroljam). A baba úgyis mindenféle zavarba ejtő dolgot csinál, a legváratlanabb pillanatokban tud péládul anyatej vagy nyál kicsorogni a száján (sőt, ha már eufemizmus, a böfiztetés is általában inkább a túl sok tej visszabukásáról szól), a pelenka kezelése alig lóg ki ezek közül.
Vicces volt megfigyelni, hogy ebben is, ahogy rengeteg dologban, mennyire másképp kezeli az ember az első gyerekét, mint a másodikat, a harmadikról nem is beszélve. Az első mindenből a legújabbat/legjobbat/legdrágábbat kapja, ez a pelenkára is igaz, aztán – ahogy az ember minden újabb gyereknél egyre rutinosabb és lazább lesz – a harmadiknál már megelégszik a sajátmárkás termékekkel is.
Azon kevésbé nevettem, hogy itt is mennyi túlárazott, időnként mesterséges igényt generáló termék jött szembe a boltban – amit dohogva, de persze megvesz az ember, különösen az első gyereknél, mert biztos nem véletlenül árulják. A leglátványosabb ilyen termék a pelenkaszemetes volt, ami – ahogy a neve is mutatja- egy külön szemetes a pelenkáknak. Tulajdonképpen elég logikus a dolog, hiszen a külön kuka a pelenkázó mellé tehető és a pelenka nem büdösíti a konyhát. Az már jobban meglepett, hogy ezek 5-20 ezer forintba kerülnek, és hogy a belevaló nejlonzsák 2-4 ezer forintba, – persze ez elvileg akár hetekre is elég lehet, de az ember akkor is morog, ha ennyit kell nejlonszatyrokra költenie. Egy családi házban lakó ismerős mondta erre, hogy náluk nincs ilyen probléma, minden pelenkát kivisz a kinti kukába, így se nem büdös, se drága nejlonra nincs szükség.
Erre egyébként a legkörnyezettudatosabb megoldás a mosipelus, de ez már külön cikket érdemel, Tibby szerzőtársam foglalkozott a témával.
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
MAN szám: L.HU.MKT.CC.21.04.2020.2240