„Kicsit talán közhelyes történet, de nálunk is úgy érkezett a gyerek, hogy épp egy kétajtós autónk volt, amiről hamar nyilvánvalóvá vált, hogy le kell váltani. A helyzet kicsit olyan volt, mint az Áldatlan állapotban című romantikus vígjátékban, ahol Hugh Grantnek kell eladnia imádott Porschéjét a gyerek érkezése miatt – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nálunk nem Porsche volt, csak egy Renault Megane, de ugyanúgy szerettem, illetve szerettük, együtt választottuk, felváltva vezettük – jól nézett ki, jól ment, mindennel fel volt szerelve, eszünkbe se jutott (volna) lecserélni.” – idézi fel Mesterházi Dávid, az Apavlog szerzője a családi autóváltás(os) történetét.
Aztán megszületett az első gyerek, és még ebben az autóban hoztuk haza. Az első utat sosem felejtem el: olyan óvatosan vezettem, mint még soha, csak kb. két kilométert kellett megtennünk, de én végig azon gondolkodtam, hogy egyrészt, hogy lehet így egyáltalán vezetni, hogy ott van az autóban a legféltettebb kincsünk és bármi megtörténhet, másrészt, hogy akkor én most vajon így fogok parázni ezentúl minden alkalommal, ha a gyerek is az autóban ül.
A parázás persze hamar átalakult egészséges óvatossággá, a kétajtós (illetve technikailag háromajtós) autó viszont valóban kényelmetlennek tűnt: minden alkalommal, ha be akartuk tenni a hordozót, előre kellett hajtani az ülést, és bár az ajtók iszonyú nagyok voltak, mégis elég szűk hely maradt az ülés és a B oszlop között a babahordozó berakására, nem beszélve a bekötéséről, ami általában nagyon fárasztó volt (görnyedten, a nyíláson behajolva vagy félig az autóba belépve kitapogatni a csatot).
Az eladás mellett döntöttünk: ha azért még nem is volt kibírhatatlan a helyzet, de kényelmesebbnek tűnt négy- vagy ötajtósra váltani. Nem kezdtem el hirdetni, gyorsan le akartam zavarni a cserét, így a Megane a „rettenetes” Nagykőrösi úti autópiacon kelt el – valószínűleg csak azért írom, hogy rettenetes, mert életemben egyszer jártam ott, ekkor, amikor az imádott autót otthagytam egy neppernél.
A következő autó egy rém unalmas, de nagyon praktikus Ford Mondeo lett, amivel sokkal kényelmesebb volt a gyerekszállítás, az autó is nagyobb volt, így nagyobb biztonságban is éreztem magunkat. És szerencsére ez is jól ment, megvolt a „road presence”, ami nem azért kell, hogy az ember letolja maga elől az autópálya belső sávjában előtte haladókat (bár érdekes látni, hogy a különböző típusok elől milyen arányban térnek ki a többiek: a Mondeo elől nagy arányban), hanem, hogy ne akarják mindig, miden áron, sebességtől függetlenül letúrni az útról, ami kisebb autókban ülve rettenetesen idegesítő érzés, és természetesen balesetveszélyes is. (Ezzel kapcsolatban az itthoni helyzet bár az évek alatt javult, de még mindig elég borzasztó. És érdekes adalék: a német autópályákon már kamerákkal figyelik a követési távolság betartását, és a másokat a belső sávból letúró autósokat keményebben büntetik, mint az „egyszerű” gyorshajtókat.)
A Mondeo jól szolgált a második gyereknél is, a lecserélése akkor merült fel, amikor megtudtuk, hogy jön a harmadik. Mivel előfordult, hogy rajtunk kívül mondjuk egy nagyi is velünk utazott valahova, nyilvánvalóvá vált, hogy öt ülés nem lesz elég. Úgyhogy hosszas tanakodás után egy hétüléses Citroen C8 lett a győztes. Családosoknak nagyon praktikus autó: egyrészt hatalmas, minden ülés bárhogy dönthető, sőt, kivehető, rengeteg a rekesz és a pakolós hely, de ami a kedvencem volt: a belső visszapillantó mellett egy külön tükör a gyerekek megfigyelésére.
Az autó megdöbbentő méretét a legjobban az mutatta, hogy amikor az Ikeából egyszer el kellett hoznunk egy nagyob méretű két méter feletti) szekrényt, két autóval mentünk: egy Octaviával (ami egyébként a kategóriájában szintén megdöbbentően nagy belső térrel rendelkezik és rengeteg mindent hoztunk-vittünk már vele) és a C8-cal. A pakolás vége az lett, hogy mivel a nagyobb dobozok az Octaviába nem fértek be, oda végül csak néhány polc került, a C8 viszont elnyelt mindent.
Szóval az autó ilyen szempontból tökéletes volt, megszeretni valahogy mégsem sikerült, elég megbízható sem volt, így később leváltottuk. Most egy Fiat 500 L Wagont hajtunk, az is hétüléses, de sokkal mókásabb, szerethetőbb és modernebb autó.
A Megane-t meg nemrég újra láttam útközben. Első felindulásomban lefotóztam, aztán mellé hajtottam, kiabáltam, integettem és dudáltam, de a sofőr nem hallott meg, mert ordíttatta a zenét, aztán hirtelen le is kanyarodott. Nem tudom, miért akartam megállítani, azt hiszem, vissza akartam kérni tőle. Utána sokáig gondoltam még rá, egyszer majd veszek valami olyasmit: a kapuzárási pánikot kezelni…
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
L.HU.MKT.CC.23.07.2020.2337