„Ha az első gyerek érkezik, nem lehet. Főleg, ha az egyenletben nem egy, hanem két ismeretlen van, és abból te vagy az egyik – önmagad számára. Bennem teljesen más kép volt előzetesen arról, hogy milyen leszek friss, ropogós apaként, ahhoz képest, mint amilyen lettem.” Péter már mesélt arról, milyen volt (nem igazán) felkészülni az érzésre, hogy hamarosan eggyel többen lesznek, most pedig kegyetlen és mindenféleképpen nagyon értékelendő őszinteséggel ír arról, hogy a gyakorlatban hogy is van az, amikor a kétszemélyes életben helyet kíván magának egy igen apró harmadik személy.
Persze mások folyamatosan megpróbálnak felkészíteni, de nem is érted, nem is értheted az igazi üzenetet, hiszen ez olyan, mintha pár közhellyel próbálnának megtanítani kínaiul. Ilyenekkel, hogy aludj, amíg lehet, mert utána nem fogsz, meg a többivel. Ezeket vagy már ismered, vagy éppen most hallgatod, vagy hallani fogod – azt hiszem, ez vele jár.
20 hónap elteltével leginkább azt látom, hogy mindenkinek személyre szóló atombombája van. Az enyém azt a felismerést tartogatta számomra, hogy sokkal előbb kellett volna akarni élesben szaporodni, mert elmondani nem lehet, hogy mennyire erőt próbáló feladat beletuszakolni egy gyereket a két személyre kialakított életünkbe (ami köszöni, nagyjából úgy van jól, ahogy van, de semmiképpen nem kívánja azt az élethalál küzdelmet, ami egy harmadik személlyel jár.) Ám mindezek tetejébe az még sokkal rosszabb, ha ezt viszonylagos, személyre szabott kényelmet (jelentsen ez kinek-kinek bármit) jó hosszú időn keresztül volt alkalmad élvezni, megszeretni.
Azt a felismerést tartogatta, hogy nekem is van biológiai órám és nem úgy ketyeg, ahogy én azt gondoltam. Nem érettebb, bölcsebb lettem, hanem kényesebb, türelmetlenebb és merevebb.
Mielőtt Krumpli páros lábbal berúgta az ajtót, kötelességtudóan elmentünk minden tanórára, részt vettünk az összes előadáson: elsősegély, lélegeztetés, kelengye-party, tippek-trükkök. Összevásároltunk minden okosnak és hasznosnak tűnő dolgot, kaptunk ruhákat, jótanácsokat, ajándékokat, már csak tartalommal kellett feltölteni ezt a rengeteg mindent. A teljes készültségből már csak az éles bevetés hiányzott.
Nem is arról van szó, hogy természetesen semmi nem úgy alakult, ahogy mi azt elgondoltuk, vagy ahogy azt megjósolták, mert ez várható volt. A hangsúly a hogyanon van, azon, hogyan nem alakult úgy.
A „nem úgy alakult” részt magától értetődő természetességgel és magabiztossággal Krumpli szállította, és szállítja mind a mai napig. Sőt, abból kiindulva, hogy éppen csak pár napja dobta ki az előszobai kőpadlóra a bevásárló kosárból a bontatlan üveg prémium olívaolajomat, ez a szállítás velünk fog maradni a jövőben is.
A „nem úgy alakult” az ő fizikális valója, milyensége, szükségletei, az, ahogy be van drótozva – és ez rendben is van, neki ez a dolga, hogy önmaga legyen, fejlődjön és meglepje a szüleit.
A „hogyan” részt, az elvileg alakítható, a választás luxusát kínáló részt, azt mi adtuk bele az egyenletbe, azzal, ahogyan reagáltunk a tényre, hogy gyerekünk van. Én adtam bele, ahogy végignéztem a fél literes, háromezerötszáz forintos olajfolt terjedését a lakásban. Na meg azt, amit utána következett
Nyilván nem kell, hogy ez bárki másnak olívaolaj legyen, én ilyen konyhás-főzős ember vagyok. Lehet ez a kedvenc bögrénk, de akár egy üveg sör is, lehet a játékkonzol kontrollere, a tévé távirányítója, a laptop klaviatúrája, millió dolog, ami szimbólumként a mi kényelmes, berendezett életünket jelenti, ami bizony széttörik, nincs mese. A kérdés az: hogyan és mit reagálsz? És nem arról beszélek, hogy ott és akkor nyilvánvalóan ideges leszel, még annak ellenére is, hogy természetesen te voltál a hülye, mert a földön hagytad a kosarat.
Azt hittem, hogy negyvenes apaként mindig hálás leszek, a szép pillanatokra gondoltam, és elhittem azt, hogy elég jó apa leszek, mert mindenki ezt mondta. Főzöl, takarítasz, bevásárolsz, empatikus, megértő vagy, elég jó apa leszel. Ezzel szemben rá kellett jönnöm, hogy az igazság rólam az, hogy nagyon is szerettem az én kis bevált és megszokott életemet, és 41 évesen már semmiféle változást nem szerettem volna ebben elszenvedni. Borzasztóan rosszul viseltem, hogy aztán mégis rám dobták az atombombát, amelyre az én nevem volt felírva.
Az elején minden rendben volt, ijedten pislogtunk egymásra hárman, de Krumpli, mint vélhetően minden újszülött, sokat aludt. Evett, pislogott, kakált, és aludt. A szoptatási küzdelmeknél csak asszisztálnom kellett, az nem én atombombám része volt. Segítettem, vásároltam, altattam, és apai minőségemben meg is voltam hatódva magamtól, amikor három órákat aludt a hasamon. Kendőben.
Aztán elkezdődött.
Miért sír, meddig sír, csinálj már valamit! Miért nem alszik, mikor alszik már el, már megint felkelt. Csinálj valamit, maradj akkor mellette, nem tudok mást!
Miért nem tudunk ott lenni a barátoknál akár csak két órát? Miért üvölt ott is a gyerek? Jó, akkor megyünk haza!
Miért nem lehet vele sétálni? Szép idő van. Miért utálja a mózest? Vigyük már árnyékba! Állj már arra az oldalára, oda süt a nap! Akkor kösd magadra, sétáljunk úgy!
Miért üvölt, ha fürdetjük? Miért üvölt, ha a haját mossuk? Akkor csináld így, csináld úgy, találj ki valamit!
Nagyon nehéz egy kétszemélyes, bejáratott kanapét háromszemélyesíteni. Mi is olyanok voltunk – a konyhánál maradva -, mint egy hideg, rideg, keletlen tészta. Bárhogy nyújtottad, mindig visszaugrott az eredeti formájába. Baromi sokat kellett masszírozni, gyúrni, nyújtani, mire nagy nehezen beindultak mélyben a dolgok, és elkezdett alakulni a kezed alatt, ahogy annak alakulni kell.
Nem voltam megértő, se bölcs, se türelmes, csak mogorva, feszült (értsd: idegbeteg), és marha nehezen viseltem, hogy sokszor a Lánynak fogalma sem volt semmiről, szimplán ugyanúgy csak az aznapi túlélésre játszott, ahogy én is. Le akartam ülni esténként filmet nézni, kinyitni egy üveg bort. Át akartam ugrani a barátokhoz, úgy, ahogy azt régen tettük. Össze akartam bújni ott, és úgy, ahogy azt azelőtt csináltuk. Azt akartam főzni, annyi idő alatt, mint régen. Étterembe akartam menni, sétálni akartam menni, be akartam ülni, ki akartam ülni, futni akartam, edzeni akartam, olvasni akartam.
Nem utáltam a kisbabámat, nem visszakapni akartam az életemet, tisztában voltam, hogy ezt akartuk, őt akartuk, hogy ez itt most a legfontosabb dolog, amit valaha is csináltam. Így is gondoltam, ha ránéztem, ezt éreztem. De egyensúlyt akartam, nem akartam ezt a káoszt, a végtelen improvizálást, az vigyázban ülést, a rettegést, a folyamatos válságmenedzselést. Egyensúlyt akartam, rutinokat akartam, amiben megtalálom a helyem és az időt magamnak. És azt hittem, azt vártam, hogy lesz ilyen, hogy kapok ilyet, és amikor nem kaptam, azt vártam, hogy a Lány oldja meg ezt nekem, ha egyszer én már minden mást megoldok a háttérben.
Az első év így ment el, mást hibáztatva, magamban csalódva. Lassan, lassan, nagyon lassan gyűlt össze a mindennapi életünkkel szembeni előnyünk, a rutin, a tapasztalat, amiknek segítségével akár csak egy kicsit is előrébb láttunk és nem magunk, pontosabban Krumpli után futottunk. Rengeteget segített, amikor már tudott járni, még többet, amikor már – ha nem is mondta el, de – következtetni tudtunk arra, hogy mi a baja. Aztán persze jött a tudatosabb kommunikáció is. Jöttek a rutinok, maradtak a hektikus éjszakák, de nyári szabadságok alatt sikerült elviselhetővé tenni számára a gondolatot és a tényt, hogy velem alszik.
Tavaly szeptembertől én vagyok vele a másik oldalon, és a Lány dolgozik. Mondanám, hogy a hóhért akasztják, de sokkal könnyebb dolgom van, mint a Lánynak volt az első évben, és egy sokkal könnyebb időszakot kaptam ajándékba. Könnyű győzelem – még a rosszabb napokon is.
Felkészültnek lenni leginkább önismeretet jelentett volna. Azt hittem magamról, hogy negyvenévesen már ismerem magam. Azt hittem, hogy jó apa leszek, de kiderült, hogy a startnál rossz férj voltam.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220223-176