Hogy a nő élete fenekestül felfordul, mikor kiderül, hogy kisbabát vár, az egyértelmű, de valahogy kevesebb szó esik arról, hogy vajon mi zajlik le a férfiban, amikor megtudja, hogy édesapa lesz. Mesterházi Dávid, az Apavlog vloggere saját tapasztalatairól mesél!
Évekkel ezelőtt volt, de pontosan emlékszem, hogy tudtam meg és mit éreztem, amikor a feleségem közölte, hogy terhes az első gyerekünkkel. Akkor persze azt még nem tudtam, hogy az elsőt továbbiak követik majd, de amikor a feleségem megmutatta a pozitív tesztet, velem madarat lehetett fogatni. Gyakran hallani, hogy valaki bepánikol, elbizonytalanodik, vagy rettegni kezd az élete megváltozásától: mi lesz a tervezett nyaralással? el kell adnom a kocsit? költöznünk kell? mennyibe kerül a pelenka? – na, nálam ezek kimaradtak. Persze házasok voltunk, dolgoztunk, volt egzisztenciánk (azért lakáshitellel színesítve), a gyereket terveztük, szóval készültünk a dologra. Mondjuk a kétajtós autót később el kellett adnunk, vérzett a szívem, de ezek vállalható veszteségek, és ott, akkor, a fürdőszobában állva nem gondoltam ilyesmire.
Utólag látom, mekkora szerencsénk volt: nem egy, nem két olyan pár van a környezetünkben, akiknél sehogy se akar összejönni a dolog, van, ahol rá is ment a kapcsolat, van, ahol rengeteg pénz elköltése és több lombikos kísérlet után született csak gyerek.
Szóval én vigyorogtam, mint a vadkörte, a feleségem már közel sem volt ilyen felszabadult – rá tényleg sokkal keményebb hónapok vártak (és egy szülés, amiről egy férfinak halvány fogalma sem lehet, hiába van ott a szülőszobában, az a fájdalom, az a biológiai folyamat nekünk csak egy elmesélt történet, bármennyire is próbálunk bevonódni).
A nőgyógyászi megerősítés után természetesen azonnal értesítettük a családot, a szülők könnyekig meghatva vették tudomásul, hogy nemsokára nagyszülők lesznek. Ezután viszont sokáig volt hírzárlat, az első hetek nagyon kockázatosak és ezáltal izgalmasak. Mindenféle vizsgálatok és alapvetően várakozás. És persze tervezés, matekozás, prospektusnézegetés, bababoltjárás, webshopböngészés, babafórum-olvasgatás.
Emlékszem, ott volt nálam az első ultrahang képe, amin szürke alapon egy kicsit kevésbé szürke kis karika látszott, amikor összefutottam egy régi baráttal és folyamatosan az járt a fejemben, hogy elmondjam-e neki vagy most még nem szabad. Végül nem mondtam, talán babonából, de a hosszú beszélgetés alatt (hú, de rég találkoztunk, mi van veled?) nagyon nehéz volt visszatartani.
Amikor viszont letelt az első trimeszter, és a gyerek, illetve magzat túl volt a legkockázatosabb perióduson és minden rendben lévőnek tűnt, végre el lehetett mondani, és én mondtam is mindenkinek – mármint rokonnak, barátnak, már-már barátnak számító kollégának. Facebookra azért nem tettem ki az említett ultrahangképet (azóta sokaknál látom, hogy így jelentik be a széles ismerősi körnek az örömhírt), én ezt a képet túl intimnek tartottam, és legyünk őszinték, a Facebookon az emberek többségének sokkal több olyan ismerőse van, akit az utcán talán meg sem ismerne, és jóval kevesebb a valóban közeli barát, akikkel szívesen megosztana egy ilyen információt.
Innentől kezdve tíz centivel a föld fölött jártam, és rettenetesen büszke voltam magamra, bár közben pontosan tudtam és jókat röhögtem magamban azon, hogy mennyire abszurd ilyesmire büszkének lenni, mármint egy olyan dologra, amiben a férfinak bár nagyon fontos, de mégis elég kis (és kellemes) szerepe van, ami tulajdonképpen minden, csak nem hősies. És mégis, hirtelen megváltozott a világ – valószínűleg ez ilyen evolúciós dolog lehet, értelmet nyer a létezés, utód születik. És onnantól tényleg minden más lett.
Mesterházi Dávid – Apavlog
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
L.HU.COM.CC.16.03.2020.2204