Sokak közös élménye lett a járvány miatt a gyerekekkel való tartós összezártság, de ha az átlagnál valamivel koncentráltabban csináljuk, három gyerekkel, a kötelezőnél sokkal hosszabb ideig, arról érdemes beszélni egy kicsit. Mesterházi Dávid írása következik!
Szóval annak idején az első hullámban, – amikor még nem is tudtuk, hogy az még csak az első lesz, az pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy év múlva a harmadiknál tartunk – még a központi lezárások előtt úgy döntöttünk, önkéntesen karanténba vonulunk. Még ha a karantén nem is jó szó (bár mindenki ezt használja), hiszen azt a fertőzötteknél alkalmazzák, ez önkéntes izoláció inkább. Szóval mi hamarabb kezdtük, és rögtön három gyerekkel. Ebből a kisebbek óvodások, a nagyobbik alsós, tanulócsoportban tanuló iskolás.
A szigorúságunkat több minden indokolta: egyfelől láttuk az olaszországi helyzetet: a betegek között válogatni kénytelen orvosok és a folyosón haldokló betegek képe épp elég riasztó volt. Ehhez jött, hogy én cukorbeteg vagyok, ami egy autoimmun betegség, és az rögtön kiderült, hogy cukorbetegből arányaiban elég sok van az áldozatok között. De az alapvető ok egyszerűen az volt, hogy ezt tartottuk a felelős döntésnek, nemcsak a magunk, de szüleink, rokonaink, barátaink és egyáltalán, minden velünk kapcsolatba lépő ember védelme érdekében.
A kialakult helyzet elég abszurd volt: úgy kellett otthonról dolgoznunk, hogy közben segítsük egy alsós iskolás első próbálkozásait a teljesen kipróbálatlan online oktatás teljesen kialakulatlan rendszerében, miközben két óvodást is le kellett foglalnunk értelmes, érdekes, fejlesztő feladatokkal.
Nekünk segített, hogy az első hullám idején az iskolás gyerekünk még tanulócsoportba járt – ez ugyanolyan, mint egy iskola, csak ide magántanulói státuszban lévő gyerekek járnak, ahol kis létszámú osztályokkal, az államinál jóval progresszívabb módszerek szerint tanítanak. (Nincs állandó számonkérés, se házi feladat, gyakorlatilag nincs osztályozás, 9-kor kezdődik a tanítás, az egyéni helyett több a közös projektfeladat, és így tovább. A tanulócsoportok 2020 szeptemberétől gyakorlatilag megszűntek, amikor egy tollvonással megszűntették a magántanulóság intézményét, de ez egy másik cikk témája lehetne).
Így a tanárnőnek kevesebb gyerekkel kellett online foglalkoznia (az órák mellett személyes foglalkozásokat is tartott mindenkinek), az átlagosnál jobban felszerelt iskola és gyerekek küzdöttek az új helyzettel. Persze részt kellett benne vennünk, segíteni az esetleg felmerülő technikai problémák megoldásában, gyakorolni a gyerekkel iskola után, ha valamiért ez felmerült, illetve az állami rendszerhez képest extra feladat a félévvégi vizsga, az ezzel kapcsolatos előkészítésben, végrehajtásban is volt dolgunk, de összességében azt hiszem, a tanulócsoport ebben (is) hatékonyabbnak bizonyult a hagyományos rendszernél.
Az óvodában a pedagógusok nagyon lelkiismeretesen, gyakorlatilag naponta küldtek a Facebookon feladatokat, játékokat a gyerekeknek, ezek persze fakultatívak voltak, és a szülők aktív és alapos részvételét igényelték, de próbáltunk időnk és erőnk függvényében ezekben részt venni, az elkészült alkotásokat a csoport szokásai szerint megosztani.
A második hullámban már nem voltak ilyen komoly központi intézkedések, de ősszel, ahogy kezdtek felmenni a számok, ismét az önkéntes bezárkózás mellett döntöttünk. Ezt az intézményvezetőkkel elég simán meg lehetett beszélni, a gyerekek újabb hónapokra otthon maradtak, kezdődött minden elölről. Annyi nehezítéssel, hogy az iskolás gyerekünk már állami intézménybe járt, és mivel csak ő maradt otthon, a többi szülő és a tanár jóindulatára voltunk utalva, ha lépést akartunk tartani az osztállyal.
A helyzet csak januárban változott, amikor az iskolában elfogytak a szülő által igazolható órák, így a gyereket vissza kellett engednünk az iskolába. Másfél héttel később az iskolát elérte a járvány, be is zárták. Néhány nappal később pedig mi is elkezdtük érezni a tüneteket, a PCR-teszt pozitív lett, az összes eddig fáradozásunk a bezárkózásra, a szabályok szigorú betartása hiábavalónak bizonyult…
Mostanra szerencsére alapvetően túl vagyunk rajta, bár a long covid még fenyeget, és természetesen az újabb mutációk miatt az összes szabályt a továbbiakban is ugyanúgy be kell tartanunk…
És most a harmadik hullámban ismét minden bezárt, ismét otthon ülünk a gyerekekkel. Mostanra már rutinosnak kéne lennünk, de az a helyzet, hogy ez, bár van szerepe, messze nem elég. Hiszen az alaphelyzet változatlan: egyszerre kéne dolgozni és három gyerekkel foglalkozni, méghozzá úgy, hogy mindenki megkapja a kellő figyelmet, és a korához illő, az intézményekben elvárt fejlődést biztosító feladatokat. Ezen a lehetetlen helyzeten a rutin sem segít.
És nekünk sincs titkos receptünk. Igazából mi is csak sodródunk, próbálunk minden felszabadult időnkben részt venni a gyerekek életében, és minimálprogramként próbáljuk minimalizálni a kütyüvel (mármint a passzív kütyübámulással) töltött időt – miközben ez a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módja a gyerekek lecsendesítésének.
Ebben tud segíteni néhány dolog: szerencsére a közösségi médiában rengeteg ötlet felmerül, mindenféle kreatív csoport alakul, szakemberek és tartalomgyártók árasztják el a netet releváns tartalommal, ami kétségkívül segített a tanácstalan szülőknek. Másrészt – főleg a kisebbeknél -meglepően jól működnek a kreatív játékok: elég csak kirakni a gyurmát, festéket, Legót, és a kicsik órákon át el tudnak játszani akár úgy is, hogy mi csak időnként kapcsolódunk be. Végül nekünk az is segített, hogy bár a belvárosban lakunk, de le tudunk vonulni a nyaralóba, ahol nagy könnyebbséget jelent, hogy ki tudjuk zavarni a gyerekeket a kertbe trambulinozni, homokozni, kergetőzni. Most is épp ez történik, én cikket írok, miközben ők kint játszanak, és csak arra kell figyelnünk, hogy ne fajuljon el egy-egy konfliktus, ne vaduljon be egy-egy játék.
Összefoglalva tehát: nincs jó megoldás, csak kisebb rosszak és ügyetlen vagy kevésbé ügyetlen próbálkozások. Nyilván mindenki megpróbálja kihozni a helyzetből a maximumot, próbálja dolgozóként, tanárként és anyaként/apaként és feleségként/férjként/párként egyszerre megállni a helyét. Hogy mondjuk egy egyedülálló szülő mit tud kitalálni, miközben a járvány miatt többek között a nagyszülőket se lehet bevetni, arra gondolni se merek… És természetesen nálunk is rengetegszer elszakad a cérna, fogy el a türelem – nem véletlenül lehet Dunát rekeszteni olyan mémekkel, amikben a szülők már reggel tízkor bort nyitó zombiként tűnnek fel.
És közben bármennyire fáj, nem tudunk annyit velük lenni, mint amennyit szeretnénk, szeretnék és kellene. Csak az vigasztal, hogy mindennek ellenére az összes gyerekünk alapvetően imádja, hogy otthon vannak és vagyunk, reggel nincs rohanás oviba-suliba, együtt étkezünk, a szokásos hétköznapokhoz képest azért rengeteget vagyunk együtt, játszunk, beszélgetünk, heverészünk (vagy épp veszekszünk) bármikor a nap folyamán. És erre gondolva még az sem zavar annyira, hogy esetleg nem fejlődnek annyit – legalábbis a hivatalos tanrend szerint -, mint elvárt, hiszen ez a járvány kevés jó oldalának egyike, hogy olyan sokat vagyunk együtt, amennyit máskülönben nem tudnánk, és ezt már nem veheti el tőlünk senki.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. felkérésére készült.
LMR-CH-20210324-27