Volt egy adásom ezzel kapcsolatban, ami alatt egyetértő kommentek sorakoznak szép sorban. De akárhol előkerül ez a kérdés, többnyire mindenütt ugyanaz a kettősség üti fel a fejét. Bende Tibby írása következik.
Ma már – ellentétben a tíz évvel ezelőtti időkkel – ha bejelöléssel vagy visszaigazolással úgy döntünk, akkor bárki az ismerősünk lehet a közösségi portálokon. A csaj, akivel szomszédok voltunk fél évig, és egyszer én vettem át az ajánlott levelét; a srác, akitől a használt autógumit vettem a pótkerekemre. A márkabarátok, márkatársak, az osztálytársak, az évfolyamtársak. Négy-öt, esetenként többszáz fős munkahelyről a közvetlen és a távolabbi kollégák, a főiskolai csoporttársak, de még a volt tanáraink is.
És persze ahogy terjedt a platform használata, úgy lehetett ismerősünk anyukánk volt kolléganője és annak a szobatársa is, ha akár egyszer is találkoztunk velük. Egy idő után listázhattuk, ki közelebbi és ki távolabbi ismerős, vagy akár egy-egy tematika szerint, gimi-egyetem-munkahelyek, de ez a végtelenbe bonyolította az ismerősök listáját – persze, biztosan van, aki használja.
Ezeknek az ismerősöknek a fala sokszor telis-tele van ökörséggel, pont, ahogyan a miénk is. Hála a Facebook folyamatosan fejlesztett és mára állítólag AI alapú algoritmusának, olyan tartalmakat tesz elénk, ami jó eséllyel az érdeklődésünkre tart számot, és ami interakciót vált ki belőlünk. Most például fél órám szaladt el mindenféle érdekes képgyűjteményekkel, és TikTokról átemelt videókkal. De néha beböffent egyet-egyet az ismerősök által kommentált hírekből, a csoportjainkból is. Csak épp a lényeg nincs már ott, hogy kivel mi történt.
Pár éve még tudtuk, hogy Jucika a könyvelésről kerti partiban volt, Béla pedig kivágatott illegálisan egy fát, Józsi meccsen volt, Annának meg sikerült az emelt szintű kémia érettségije. Mára ezek a posztok lényegében csak akkor láthatók, ha direkt rákattintunk az illető nevére, és végignézzük a számunkra látható posztjait.
Erre lett az Instagram. Nincs mellédumálás, csak egy kép és egy képaláírás. A legszebb képet festhetjük magunkról, amiben tucatnyi filter és okos trükk van a segítségünkre. De látszik a lényeg: bizi, új haj, kívánatos úticél, új okosóra, a Balaton közepe, a Nagy Nap.
Az egyik ilyen fontos esemény a gyerek születése. Szerencsére ezzel kapcsolatban elindult egy egészséges önkorlátozás, amit ezúton is lelkesen támogatok. Tizenpár éve mindennap tudhattuk (és elég egy-két ilyen ismerős), hogy Sacika és Ferike mit evett, mikor mekkorát büfizett, de még azt is, hogy milyenre rojtozta ki a popóját az a csúnya fogzás, vagy hogy sikerült megszüntetni Pistike fitymaszűkületét.
Sacika már azóta melltartót hord, és javában gimis, Ferike meg Sacikát hajkurássza. Egy valami közös bennük, hogy nem hagytak nekik beleszólást, hogy melyik testrészüket mennyire akarják mutogatni a közösségi médiában.
Amíg papírképek voltak a fiókban vagy digitális képek a merevlemezen, addig mindenki annak és akkor mutatta meg ezeket, amikor és amennyire ő akarta. Ennek a döntésnek a lehetőségét engedjük ki a kezünkből minden egyes pillanatban, amikor feltöltünk egy képet a közösségi médiába? Nem. Akkor, amikor engedélyezzük, hogy ki láthassa? Nem. Amikor zárt csoportba tesszük? Nem. Akkor mikor? Amikor elkattintjuk a telefonon a képet. Attól a pillanattól fogva bárki, ismétlem, bárki hozzáférhet biztonsági be (nem) állításaink függvényében a felhőből, a telefonunkról, csak a dolgát könnyítjük meg azzal, ha kitesszük a közösségi oldalunkra. Ugye, hogy ijesztő?
És lehet rajta éppen kiszolgáltatott helyzetben lévő csecsemő, szoptatós anyuka, beteg öreg, teljesen mindegy, amint a kép elkészült, csak a jó sorsunkon múlik, hogy illetéktelen kezekbe kerül-e vagy sem.
Ha már vagy olyan szerencsés, hogy ezt a cikket olvasod, máskor ötször gondold meg, hogy lefotózod-e és közzéteszed-e a részben vagy egészben fedetlen testű gyerekedet, szülődet. Fusson át az agyadon, hányan fogják zrikálni a középiskolában egy maszatos száj miatt, főleg, ha túlsúlyos. Célpont lesz-e egy könyvvel a kezében, ha nem ő a legolvasottabb gyerek, vagy akkor is, ha éppen ő az.
Lefotózod a nyunyókájával, és ha nyolc évesen azt viszi az osztálykirándulásra, már meg is kapja a magáét. Egyből, azonnal, kíméletlenül. A képek és a történetek, főleg a saját faladon, főleg nyilvánosan, csak támadási felületek lesznek.
Úgyhogy a tanácsom ezzel kapcsolatban valahogy úgy foglalható össze, hogy lehetőleg ne publikusan, hanem ismerősök számára fenntartott, saját magad által kreált zárt csoportba posztolj a gyerekről, így a legkisebb az esélye, hogy illetéktelen kezekbe kerül a tartalom.
A következő, hogy ha nyilvános, vagy nem általad alapított csoportba posztolsz, mert kérdezel, stb., legalább takard ki a gyerek arcát, vagy egyéb módon tedd felismerhetetlenné.
Ha mégis úgy döntesz, hogy a faladra teszel ki képeket róla, ügyelj rá, hogy legyen felöltözve, betakarva, és semmiképp se legyen félreérthető vagy méltatlan, kiszolgáltatott helyzetben, például sírás közben.
A posztolás gyakoriságáról pedig: annyit posztolj, amennyit te is szívesen látnál mástól. Ez egy egyszerű szabály. Van olyan ismerősöm, aki havi egy gyerek posztot engedélyezett magának, és be is tartja.
De van itt valami más is. Lehet, hogy van olyan ismerősöd, akinek valami miatt nem lehet gyereke, vagy egyszerűen nem szeretne, vagy szeretne, de nincs kivel. Könnyen elképzelhető, hogy őt bántani fogja, ha naponta szembesül ezzel általad, vagy egy másik, gyerekét büszkén mutogató ismerőse által.
Remélem, tudtam segíteni
Bende Tibby Apavlogger
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
LMR-CH-20210702-27