Péter hangulatos írása a lányos apukák mindennapjaiba nyújt betekintést, fogadjátok szeretettel!
A javításra szoruló ruháinkat jó ideje a „csajokhoz” vittük át pár utcányira, egy négyemeletes tárolójában kialakított varrodába, ahol nyugdíjas nénik vitték az üzletet. A Lány várandóssága alatt – szerencsére ez már lejárt lemez, de egybeesett a covid első időszakával – jócskán felgyűltek a göncök. Egy idő után nem halogathattuk tovább, átmentünk a Lánnyal a varrodába, ahol rögtön azzal kezdték, hogy régen láttuk magukat! Szemügyre vették a Lány domborúságát, és hozzátették, hogy bizony itt nagy változások történtek.
A főnöknéni nem tudta, hogy mit méregessen jobban, javítandó a ruhákat, vagy a szűk a helyiséget betöltő hasat, és úgy döntött, inkább az érdekesebb témára fókuszál:
– Fiú lesz vagy lány?
– Lány! – válaszoltuk egyszerre, azzal a mit sem sejtő boldogsággal, ami általában az első gyerek születése előtt álló párokra jellemző.
A néni egy tört másodpercet sem hezitált, és tetettet vidámságot mutatva, vigasztalólag-hangosan-legyintve vágta rá:
-NEM BAJ!
Megfagyott a levegő, egymásra néztünk, és nem reagáltuk le. Nem ért annyit. Mit is reagálnál le évszázados beidegződéseken egy éppen, hogy percekig tartó szituációban?
Lányt akartam, mindig is lányt akartam, ami pontosan ugyanakkora ostobaság, mint fiút akarni, és ugyanúgy csakis a szülőről szól, adott esetben rólam. Zalai, falusi gyökerekkel rendelkezve nővérem és az én életem is gyakorlatilag egyetlen, élethosszig tartó reakció a gyerek/lány, ember/nő felállásra. És nincs megállás, a következő generációnak mindketten valamilyen formában, de továbbadjuk ezt az örökséget, akár egy stafétabotot. A nővérem leginkább egzisztenciálisan, hiszen otthonról sem kapott sok esélyt az oktatását illetően, én pedig úgy, hogy annak a mindig is utált nyomásnak, és a megfelelni nem tudásnak köszönhetően nem igazán akarom újra megélni az apa-fiú kapcsolatot. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok, mennyire ostoba dolog ez.
Tehát adott egy apa, aki lányt akart. Hogy néz ez ki két év után a valóságban?
Az első év jellemzően és általában azzal telik el, – hacsak nem löveted ki a lányod fülét és nem öltözteted csak és kizárólag fájó rózsaszínbe -, hogy folyamatosan fiúnak nézik. A társadalmi beidegződések a játszótéren, a foglalkozásokon is megjelennek, én leginkább azt mondom akaratlanul. „Ne vedd el a kisfiútól!” „Add oda a kisfiúnak, csak meg akarja nézni!” „A kisfiú csak meg akar simogatni!” ” A kisfiú is csúszdázni akar!” Nem akarnak megbántani, ha megkérdezném, bizonyára felvilágosult szülőknek, nagyszülőknek mondanák magukat, nem odafigyelve mégis kibukik belőlük A Fiú Szentsége.
A puncis „kisfiú” ugyanúgy rövidhajú, ugyanúgy homokozik, járkál, csúszdázik, hintázik, elesik, méltóság nélkül zabál, mint a kukis kisfiúk. Nálunk ez a tendencia egy év után is folytatódott, sőt, a második évet elhagyva sem mondhatom azt, hogy Krumpli leül és babázik, meg egyéb, csuda lányos dolgokat művel. Sőt, a rettegett focizáshoz közel kerülve, mostanában sokat labdázunk, és irgalmatlan nagyokat nyerít, amikor mellette elrúgom a labdát és utána szalad. Ő nem tudja, hogy én neki akartam passzolni.
Az első csókot Robitól kapta, akivel utána ugyan megpróbáltam beszélni, hogy mennyire komolyak a szándékai, de ő csak kitartóan mosolygott és egy lapátot adott nekem, ami most vagy azt jelentette, amit általában jelent, hogy húzzak el, vagy azt, hogy ásó, kapa, nagyharang – nem tudni, ez a Robi egyévesnek egy igazán kiismerhetetlen kissrác volt. Mostanában inkább megharapja Krumplit. Krumpli pedig azóta szájrapusziskodott Milivel, Boróval (lányok), idegen fiúkkal (fiúk), és én igazán nem tudok odamenni mindenkihez, hogy kérdőre vonjam, hogy mi a fene volt ez? Az egyetlen, amit tehetek, hogy ameddig hallgat rám, normális nevelést adok neki szeretés, szájrapuszik, csókok, harapások tekintetében – hátha sikerül.
Egy jó ideje azért már előfordul, hogy lányba öltöztetjük, és mi tagadás, itt szembesülök először azzal, hogy a sztereotípiáknak sokszor a valóság az alapjuk. Én már az alul hárompatentos bodyt is betiltanám, hiszen gyakorlatilag végtelen számú lehetőséget ad a hibázásra a kétpatentoshoz képest.
De a három patent még csak a kezdet volt. Jöttek a japán kimonószerű, áthajtogatós, össze-vissza pantentolós bodyk, a nyak mellett is patentolós bodyk, amelyekbe lehúzáskor olyan szuperül bele tud ragadni a gyerek feje. Jöttek az átlóban patentolós pizsamák, a hosszában patentolós pizsamák, nyáron, a rövid lábrészen félkörben patentolós pizsamák, amelyek ugyan már kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy idegrohamot kapjak egy-egy öltöztetésnél, ugyanakkor csak az előszobát jelentették a végtelen hosszúságú harisnyák, nanométer nagyságú gombokkal rendelkező cuki kardigánok, valamint zsinórokkal, gombos-szűk felsőrésszel, fodrokkal rendelkező lányos ruhák világába.
Férfi vagyok, és nem értem, miért nem lehet ítéletnapig melegítőbe, esetleg farmerba rángatni a közben az életéért és a szabadságáért küzdő szörnyeteget, akinek aztán úgyis az az első dolga, hogy a homokozóban seggel drifteljen, miután beleült az első pocsolyába. Mindezek után tuti, hogy a fűben fog térdelni csigákat és hangyákat lesve, és mire hazaérünk, legalább kétszer leeszi magát, hovatovább fél kiló törmelék lesz rajta.
Az egyre hosszabb tündérhajat a Lány és a gondozónők copfokba kötik. Egy copf, két copf, oldalcopf, ananászcopf. Ugyanakkor nekem fürdetéskor, kimozduláskor is elég két, esetleg három tökmindegy milyen hajcsat, hogy akadály- és katasztrófamentesítsem az elkövetkezendő időszakot.
Az igazán klasszikus pillanatok még előttem vannak, ez tény, pár év múlva lesz még mivel kiegészítenem a listát, ebben biztos vagyok. És van, amiben még biztosabb:
Krumpli nemét mi a 12.heti genetikai ultrahang rémálma után egy kényszerűségből elvégzett, majd’ kétszázezer forintos Prenatestből tudtuk meg. És abban ez az információ volt a legkevésbé fontos. A fontos az volt, hogy nincs semmi baja. Az évekig tartó küzdelem, és az erre rádobott két hét rémület után semmi más nem számított, csak ne legyen baja. Nem volt. És amúgy két X kromoszómája van.
Nem tudom, hogy lehet-e második gyerekünk egyáltalán, sikerül-e, nekiállunk-e újra, tudunk-e újra ekkora levegőt venni? Csak ezek a fontos kérdések. Adott esetben meg az egyáltalán nem kérdés, hogy ha kell, akár belsővel is megtanulok labdát passzolni, bármennyi meccset végigülök, szerelek, és űrhajót vezetek.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220706-60