Babával autózni, repülőre ülni, tengerpartra menni — olyan megosztó kérdés, amiről egészen biztos, hogy pro vagy kontra, de mindenkinek megvan a maga véleménye, és természetesen a tapasztalatai is (akkor is, ha nincs saját gyereke). Mesterházi Dávid, az Apavlog szerzője meséli el gyerekes nyaralásaik történetét.
Vagány vagy felelőtlen?
Még egyetem ismertem egy párt, akiknek már akkor olyan komolyra fordult a kapcsolata, hogy gyerekük is született (illetve annyira jól nem ismertem őket, szóval igazából nem tudom, hogy valóban annyira komoly volt-e a kapcsolatuk, de ez most a téma szempontjából mindegy is), de úgy tűnt, ez egyáltalán nem változtatja meg az addigi életvitelüket, nem befolyásolja egy csomó szokásukat – így az utazásaikat sem. Ezzel konkrétan úgy szembesültem, hogy egyszer csak közölték, hogy most elutaznak Ázsiába, és most is úgy utaznak majd, ahogy korábban szoktak, kevés pénzből, hátizsákkal, nem túlságosan megtervezve, az épp elérhető közlekedési eszközökkel.
Mindezt egy néhány hónapos gyerekkel (úgy képzeltem, hogy továbbra is hátizsákos turisták lesznek, csak az egyikük a hátán a gyereket vitte zsák helyett). Én egyfelől csodáltam őket a bátorságukért, a lazaságukért, az aggodalmaskodás teljes hiányáért, másfelől persze rettenetesen felelőtlennek és ostobának tartottam őket – mit csinálnak majd, ha a semmi közepén vagy egy tök ismeretlen településen, velük közös nyelvet nem beszélő idegenek között történik valami a babával, és így kéne gyorsan segítséget szerezni.
Az első év…
Tudtommal szerencsére semmi baj nem történt, de a fentiekből nyilván kiderült, hogy én ilyesmit nem csinálnék (és nem is csináltam) kisgyerekkel. Ettől függetlenül, persze a gyerek születése után nálunk is felmerült, hogy csak el kéne menni nyaralni, mert végülis minden nyáron szoktunk, és egyébként is, az jó dolog. De mivel az első gyerek tavasszal született, végül úgy döntöttünk, hogy az első nyáron kihagyjuk a külföldi utat: egyszerűen azért, mert nem volt kedvünk 8 órát autókázni a gyerekkel (Észak-Olaszország volt a kinézett célpont), illetve feltételeztük, hogy ehhez alapvetően a gyereknek nem volna kedve, és neki túl sokat még biztos nem mond Olaszország és a tenger, úgyhogy kár ezért az utazás macerájának kitenni.
Utazzunk!
Egy évvel később viszont már mentünk, és igazából semmi probléma nem volt – ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy elvittük magunkkal anyósomat, aki egész úton szórakoztatta a picit. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom – mivel anyósom nemcsak az úton, de utána a nyaralás alatt is rengeteget foglalkozott a gyerekkel —, így mi szinte ugyanúgy nyaraltunk, mint korábban: este kimehettünk kettesben a városba sétálgatni, vacsorázni vagy csak egy pohár bort meginni.
Egyszer fordult csak elő, hogy Olaszországban orvoshoz kellett fordulnunk (pár évvel később), amikor valami kiütést fedeztünk fel a gyereken és allergiára gyanakodtunk. Az orvost nem volt nehéz megtalálni, minden flottul ment, nagyon kedves volt, felírt valami gyógyszert, és még fizetnünk se kellett – bár természetesen volt biztosításunk —, de a doki azt mondta, ennyiért még nem kér pénzt, ha komolyabb vizsgálatokra lenne szükség, akkor persze igen. Ő egyébként korrektül beszélt angolul, a gyógyszertárban viszont érdekes módon senki.
Amikor még csak az első gyerek volt meg, repülővel is utaztunk, kicsit tartottunk a dologtól, főleg attól, hogy mi lesz, ha nem bírja az utat, és mondjuk végigordítja, ami miatt nyilván gyűlölnének az utastársak. De semmi ilyesmi nem történt, az út említésre méltó komplikáció nélkül lezajlott.
Dada, nagyi, nagynéni, nagybácsi…
A nagyi magunkkal hurcolásának szokását a további gyerekek érkezése után is megtartottuk – a harmadiknál részben ezért is váltottunk hétüléses autóra –, bár kettő, de főleg három gyereket egy nagyi már nem tud olyan hatékonyan lekötni, de így is komoly segítség.
Bár babával továbbra se tartom jó ötletnek egzotikus útra indulni rendes szervezés és pénz nélkül, de a saját tapasztalataim azt mondják, hogy a kölykök remekül bírják az utazást, és néhány évesen már fel is fogják, hogy nem otthon nyaralnak, és talán emlékezni is fognak belőle valamire. Ha mi magunk nagyon „utazósok” vagyunk, egyáltalán nem butaság a gyereket is ahhoz szoktatni, hogy a család sokat „megy”. Ugyanakkor – szerintem – érdemes kis adagokban, eleinte kisebb belföldi utak során tesztelni a tűrőképességét, és fokozatosan növelni a távot, ha úgy látjuk, hogy ő is partner lesz a világ felfedezésében.
Természetesen a gyereknek nem az számít, hogy az úti cél minél egzotikusabb legyen: kizárólag az érdekli, hogy együtt van a család és nem a hétköznapi darálás zajlik.
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
L.HU.MKT.CC.21.09.2020.2384