Fura egy kérdés, igaz? Mesterházi Dávid máris kifejti, mire gondolt pontosan!
A címben megfogalmazott kérdés elsőre teljesen abszurdnak tűnik, de mielőtt megszületett az első gyerekem, elkezdtem kicsit utána olvasni a témának.
Elég sok olyan cikk jött szembe, ahol arról volt szó, hogy az anya nem feltétlenül érzi a szülés után azonnal anyának magát. Nem feltétlenül szereti azonnal a világra jött babát úgy, ahogy azt az átlagember gondolná (és elvárná) tőle, és ahogy aztán persze később, az esetek kis százalékától eltekintve élete végéig fogja szeretni. És hogy az elvárás és az azonnali anyai szeretet hiánya közötti feszültségből komoly lelki válságok, rossz esetben elhúzódó, konkrét betegség is kialakulhat. Pedig valójában ez egy természetes dolog, az anyának nem szabad emiatt rosszul éreznie magát, és senkinek nincs joga emiatt őt számonkérni, vagy egyáltalán, a partvonalról bárhogy beledumálni a legintimebb lelki folyamatba.
Az anyák szemszögéből nem tudok a kérdéshez hozzászólni, de az apákéból – legalábbis a sajátoméból – igen. Az első gyereknél a fent leírt jelenség tulajdonképpen egyáltalán nem jelentkezett, a kötődés azonnal kialakult, bár az első pillanatok nagyon másképp alakultak, mint ahogy arra számítottam. Természetesen nagyon vártuk a babát, alaposan fel voltunk készülve, és amikor eljött a pillanat, azt gondoltam, hogy a gyereket meglátva rettenetesen meg fogok hatódni, elsírom magam vagy valami ilyesmi történik majd. Ehelyett egész egyszerűen csak rettenetesen meglepődtem, hiszen a helyiségben, ahol eddig négyen voltunk (a feleségem, az orvos, a szülésznő meg én), ott egyszer csak megjelent plusz egy fő, egy ember, aki az előbb még nem volt ott. (Szerintem nem lennék jobban meglepve akkor se, ha most itt, írás közben jelenne meg a semmiből egy ember a szobában.) Onnantól viszont érzelmi szempontból minden a nagy könyvben megírtak vagy a társadalom által elvártak szerint történt, azonnal a világ legfontosabb dolga lett a gyerek, akiért bármikor, bármire hajlandó lennék, bármit feláldoznék kérdés nélkül, és akit legszívesebben folyamatosan a karjaimban tartanék.
A második baba négy évvel később jött – sokan kérdezték, mért vártunk ennyit. Ezen én is elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy mivel volt már gyerekünk, ösztönösen nem jött a vágy, hogy legyen még egy, hiszen, ismétlem, a gyerek már megvan. Tudatosan kellett ráébresztenünk magunkat, hogy hát testvér is kellene, eleve több gyereket terveztünk, akkor nem kellene ezzel tovább várni.
Tehát addigra az első már négyéves volt, és az azonnal kialakuló kötődésre ráépült négy év közös élet: eszméletlen mennyiségű élmény, fizikai és lelki kaland, boldog lebegés és rémült őrület, mint például amikor az arcára esett, felnyílt ajkú gyerekkel kellett a fél városon át a Heim Pálba beszáguldanom autóval (helló, piros lámpa, helló, százezer forintos fotó!).
Tehát ebbe a miliőbe érkezett a második, és vált kicsit bonyolultabbá a helyzet, legalábbis az én oldalamon. A baba – érthető módon – teljesen rá volt kattanva az anyjára, és nekem kicsit úgy tűnt, hogy bár engem is érdeklődéssel figyel, olyan veszettül azért nem rajong értem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy az anyjáért. Például amikor hazaértem a munkából, azt legtöbbször sztoikus nyugalommal fogadta, nem kaptam olyan zajos ünneplést, mint amilyet vártam. És közben ott volt a bátyja is, akit természetesen pátyolgatni kellett, hiszen a legnagyobb változás az ő életében következett be: nekünk már ismerős volt a gyerekszületés, neki viszont hatalmasat változott a világ, elvesztette egyke státuszát, a szülei onnantól már nem csak vele foglalkoztak.
És eközben rettenetesen zavart, hogy bennem se úgy épült fel a kötődés, ahogy az első gyereknél: persze, imádtam az újat, babusgattam, pelenkáztam, játszottam vele, de eleinte – nehéz pontosan megfogalmazni – nem éreztem ugyanazt. Miközben néhány ismerős többgyerekes apuka teljesen magától mondta nekem ekkortájt, hogy készüljek erre, ez így volt velük is, ha tetszik, ha nem.
Aztán persze szép lassan magától megoldódott a dolog, különösebb erőfeszítés, különleges receptek próbálgatása, megmondóemberek tanácsai nélkül. Mondjuk valószínűleg ráerősített a folyamatra a harmadik gyerek érkezése is (nála már tudatosabbak voltunk: ha akarunk harmadikat, azzal végképp nem lehet sokáig várni, mert a biológia nem vár meg). A második még kétéves se volt, amikor a harmadik megszületett, és ő ekkor ébredt rá (illetve volt kénytelen ráébredni), hogy már nem ő a legkisebb cukiság a családban, és anyának most az új csöppséggel kell sokat foglalkoznia, ez pedig kicsit felém fordította. Azóta – bár az anyját ugyanúgy imádja – eléggé apás lett, sokat keresi a társaságomat, sokszor kérdezi, hogy mikor csinálunk végre csak mi ketten valamit (a család néha nem teljes létszámban megy például a messzebb élő nagyihoz, így vannak ilyen apás-fiús hétvégék – persze, csak amikor nincs épp világjárvány). És éjjelente, ha felébred (márpedig elég gyakran felébred), engem rángat ki az ágyból, és nekem kell mellé feküdnöm, hogy az éjszaka hátralévő részében egymásba kapaszkodva aludjunk (tudom, így sose fog normálisan aludni. Dehogynem).
És hogy a harmadikkal hogy alakult? Azt hiszem, simábban, bár ő is inkább anyás volt, illetve most is az, de ő kislány, ez újdonság volt nekem is, sőt, olyan kislányos kislány, amilyen még a mesékben sincs. (Persze lehet, hogy mindenki ezt gondolja a lányáról.) Rajong a rózsaszín vagy csillogó pónikért és unikornisokért, imádja a ruhákat, és már párévesen sminkelt (utóbbit nagyon helytelenítem). És közben bújik, megvigasztal, ha kell, vagy gyógypuszit ad, ha mondjuk beütöm a fejem a szekrényajtóba. Szóval egy ilyen kedvesség-, cukiság- és szeretetgombóc más, mint a fiúk (legalábbis nálunk), így összehasonlítani se nagyon lehet, de – bár negyediket nem tervezünk – simábbnak tűnik a dolog.
Szóval nincs csodamódszer vagy különleges recept. Első ránézésre furcsának tűnhet, de ez a természet rendje: még egy ilyen kapcsolatban is szükség van a kölcsönösségre, egymásnak küldött jelekre – és némi időre, közös élményekre, vagy csak együttlétre. Anyáknak és apáknak egyaránt.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. felkérésére készült.
LMR-CH-20210324-27