“A Mikulás nyilván, december 6-án. Miklós napján. Mondjuk az angolszász kultúrában karácsonykor jön. És szenteste? A Jézuska? Az angyalka? Vagy ki hozza?” — Bende Tibby Apavlogger mesél ünnepi tapasztalatairól.
Létezik a Mikulás bácsi?
Összetett és bonyolult téma ez, hogy elmondjuk-e a gyerkőcnek (és ha igen, mikor tegyük), hogy voltaképpen nincs is Mikulás, mi csempésszük be a csizmába, meg a fa alá a cuccot. És nem azért kapja, mert valaki egész évben árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, hogy rendesen mosott-e kezet, és lehajolt-e a csokipapírért, ha a szemetes mellé ment elsőre.
Ajándék: szeretetből
Gondoljunk csak bele, hogy mi mindent várunk el a gyerekektől! Ne sírj, ne legyél dühös, ne legyél csalódott, ne hibázz egy egész évig. És mivel ezek az érzelmek vannak, léteznek, ezért itt egy feloldhatatlan ellentétet sejtek. De valóban azért jár az ajándék, mert minden tökéletes volt egy egész évig? Hát nem.
Azért kapja, mert szeretjük. Akkor is, ha nem mosott rendesen fogat, ha elbliccelte a házit, vagy ha nem jó jegyet hozott haza. Elmondhatjuk, hogy mi a helyes és mi nem az, és mindenféle szankciót vezethetünk be, de az ajándék nem ettől függ. És emellett valójában tudniuk kellene a gyerekeknek, hogy az ünnepek az önzetlen adásról szólnak, és nem a kapásról. Fontos, hogy pont ezt a felismerést ne vegyük el tőlük.
Adni jó — nem az ára a lényeg!
Nem beszélve azokról a családokról, akik szintén az anyagi lehetőségeiken túl akarnak megfelelni a rájuk rótt gyermeki elvárásnak az ajándékok mennyiségét illetően. Hiszen, ha egy ismeretlen mindenható adja, abba bármi belefér. Ha apu veszi, akkor meg az fér bele, ami megmarad az autó műszakiztatása után.
Ugyanis, amíg valami idegen, földi gravitáción kívül eső, korpulens úr a szarvasaival diskurálva, a kéményen lecsúszva, 24 óra alatt a világ összes gyerekét meglátogatva narancsot tesz a csizmába, addig neki az a lényeg, hogy megjött-e a narancs, és volt-e csoki is mellette.
Azt nem feltétlenül ismeri fel, hogy ő is készíthetne ajándékot a tesójának, a szülőjének, vagy annak a kislánynak a másik osztályból, aki hónapok óta tetszik neki.
Értem a szülők azon vágyát is, hogy kell egy rossz “rendőr” is a képletbe, hogy ne mindig a “megmondom apádnak, ha így viselkedsz” lemez menjen, mert uncsi és destruktív, és egy idő után a gyerek is felismeri, ha valójában nincsenek szankciók.
És a színdarab, amit köré farigcsálunk: a Mikulásnak és a Jézuskának (vagy az Angyalkának) írt levél és a csizmapucolás teljesen elviheti az ünnep valódi lényegét, miszerint: adni jó. Már nem emlékszem pontosan, én mikor jöttem rá, hogy sántít a Mikulás-sztori, de kb. 3-4 éves lehettem, amikor kiszúrtam a közértben a sok felhalmozott mikuláscsizma alakú csokit és az anyukákat, akik pakolták azokat a kosarukba.
Megkönnyebbülés?
Nekem gyerekként óriási megkönnyebbülést hozott, mikor felismertem, hogy mégis kiköphetem a rágós húst, nem kell csak azért megennem, mert egy láthatatlan valaki ott áll a hátam mögött, és jegyzetel, mint Ildikó néninél — aki apukámmal közös tanárunk volt — a soha meg nem érkező tanfelügyelő.
Gondoljuk végig, hogy okos cselekedet-e a gyereket egy évig megugorhatatlan akadályokkal frusztrálni és feltételhez kötni a szeretetet, vagy inkább mondjuk el neki, mi a valóság? Hogy miért vannak minden világvallásban a téli napforduló közelébe időzített ünnepek, hogy mi mozgatja ezeket a dolgokat, hogy fényt hoz a készülődés, nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus értelemben is.
Ha már ott vagyunk, esetleg arról is érdemes lehet beszélni, hogy ne a hetedik távirányítós kocsit követelje, hanem önzetlenül adjon valakinek valamit. Próbálja ki, tapasztalja meg, milyen jó érzés tud lenni.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. felkérésére készült.
L.HU.MKT.CC.02.12.2020.2455