Egyértelmű, hogy a gyermek érkezése sok mindent megváltoztat, de vajon az olyan bűnös élvezeteket is befolyásolja, mint egy izgalmas krimi megnézése? Meg fogsz lepődni: igen. Mesterházi Dávid, az Apavlog vloggere saját tapasztalatairól mesél.
Hogy mi volt a leglátványosabb mentális változás, amit a gyerek érkezése hozott magával?
Mármint azon kívül, hogy a föld fölött 10 centivel lebegtem és rettenetesen büszke voltam magunkra? (Ahogy azt az előző posztban írtam, valamiért még magamra is, pedig a férfi részvétele az utód létrehozásában sok minden, csak nem hősies). Meg hogy hirtelen elkezdtek rettenetesen érdekelni olyan furcsa kérdések, hogy például mekkora kerékátmérő lehet ideális egy Budapesten használt babakocsinál?
Szóval mielőtt gyerekünk lett, a feleségemmel imádtuk a krimiket, rendszeresen néztünk ilyeneket, filmet és sorozatot egyaránt.
Utóbbiak között egyik kedvencünk volt a Gyilkos elmék. Tizenöt évad, 325 rész (a tévétörténet egyik leghosszabb, tehát legsikeresebb sorozata), több csatornán is ment – a lényeg minden epizódban ugyanaz: valami elmeháborodott sorozatgyilkost kell elkapni, profilozással szűkíteni a lehetséges elkövetők körét, és még a következő bűncselekmény előtt kiiktatni. Jó karakterek, tévésorozat szintjén rendben lévő sztorik.
A sorozatban rendszeresen voltak gyerek áldozatok, ettől az egész nyilván még hátborzongatóbb, még több nézőt tapaszt még rendszeresebben a képernyő elé. És a sorozat receptje tényleg kiválóan működött, ha nem is követtük fanatikusan, de gyakran kötöttünk ki ennél egy-egy fárasztó nap után a kanapén punnyadva.
Na, ennek egyik pillanatról a másikra vége lett.
És nem csak azért, mert a gyerek születése után a szülők kisebb gondja is nagyobb, mint hogy tévét nézzenek. Ehelyett olyasmikkel vannak elfoglalva, hogy a baba miért ordít. Éhes, vagy túlette magát? Etetni kéne még, vagy böfiztetni? Vagy beteg?? Miért nem alszik, miért nem szopik, ha szopik, akkor eleget-e, mi ez a kipirosodás a fenekén, hogy mossuk ki ennyi kakából?? És így tovább és így tovább…
Hanem amikor nagy ritkán a végletekig kimerülve végre lerogytunk a kanapéra, hogy egy pohár bor mellett (mármint én, mert a szoptató anyuka ebből a körből is kimarad ☹) csak úgy bámuljunk ki a fejünkből a tévé előtt, azonnal mellbe vágott a változás: nem tudunk többé úgy krimit nézni, ahogy korábban.
Egész egyszerűen, a szó legszorosabb értelmében képtelenek voltunk bármit nézni, amiben egy gyereknek bármi baja történik.
Valami olyan zsigeri elutasítás volt ez, amit korábban nem tapasztaltam. Volt benne, pánik, gyász, rettegés, és sok hasonló rettenetes érzés – az evidens változásokon kívül talán ez volt a legfeltűnőbb dolog, amit magamon észrevettem, és ez tényleg váratlanul ért, és komolyan meglepett. Mert persze logikus, onnantól kezdve nyilván érzékenyebb az ilyesmire az ember, de az érzés intenzitása újszerű volt.
Az évek alatt a dolog enyhült, az ember kezd hozzászokni ahhoz, hogy gyereke van. Bár a korábbi énje sosem tér vissza, de valahogy elrendeződnek a dolgok, és a kezdeti pánik helyét átveszi valamiféle érzékenység (esetleg folyamatos aggódás). És természetesen évekkel később (már három gyerekkel) továbbra is kifekszem, ha beteg gyerekekről szóló híreket látok, és Gyilkos elmékre továbbra sincs idő, vagy ha esetleg már meg is tudnánk nézni egy-egy epizódot, mostanra megkopott a sorozat fénye (a főszereplő is kilépett). És szerencsére például a zombihordák támadása, a kábítószerfőző kémiatanár maffiózóvá válása vagy egy utópisztikus világ rabszolgasorba taszított nőkkel sokkal kevésbé kavar fel – milyen jó, hogy mostanában inkább ilyen sorozatok készülnek.
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
L.HU.MKT.CC.03.04.2020.2220