Talán az egyik legnehezebb pillanat az ember életében, amikor ott ül egy orvossal szemben, aki kimondja az ítéletet: önöknek nem lehet gyerekük. Hogyan jut el valaki a próbálkozástól, az egészségügyi beavatkozástól, majd ettől a mondattól addig a döntésig, hogy örökbe fogad egy kisgyereket? Tamara a bizalmába fogadott, és megosztotta velem az ő útjukat. Olvassátok el ti is a vele készült interjút! Spoiler: ennek a mesének jó a vége.
Veled Minden Lépésnél: Köszönöm, hogy vállaltad, hogy elmeséled a történeteteket, Tamara! Mesélj: hogyan kezdődött nálatok az a folyamat, aminek végül az örökbefogadás lett a vége?
Tamara: Talán onnan kezdeném, hogy mi elég későn ismerkedtünk meg a férjemmel, és amikor úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba, akkor már 35 körül jártam. Öt éven át próbálkoztunk a gyerekvállalással – ezalatt az idő alatt mindkettőnknél többféle egészségi probléma is kiderült, amik miatt még a lombikprogramnak is nagyon kevés esélyt adtak. Ennek ellenére túlestünk a kötelező három inszemináción, sikertelenül, és nekem ekkor már B tervként ott volt a fejemben az örökbefogadás is. Tudtam, hogy ha 38 éves korom előtt nem sikerül az első lombikunk, akkor utána már valószínűleg nem fog. Végül épp 38 voltam az első beavatkozásnál, ahol 4 kinyert petesejtből végül 1-et tudtak visszaültetni, de el sem indult a terhesség, a másodiknál pedig hét petesejtből három embriót ültettek vissza. Ez a terhesség elindult, de a hivatalos első ultrahangig már nem jutottunk el.
VML: Ezt hogyan tudtátok feldolgozni a férjeddel?
Tamara: Engem az viselt meg legjobban, hogy egy 4-5 hetes terhességet orvosi értelemben még nem is tekintenek terhességnek. Én úgy vesztettem el a két lombiknál összesen négy babát, hogy sem az orvosok, sem a közvetlen környezetem nem értékeli úgy, hogy ezek magzatok voltak, pedig az bizony négy kis élet. Ezt és a fizikai beavatkozásokat én annyira rosszul viseltem, hogy harmadik lombikot már nem is szerettem volna. Ekkor már nemcsak a fejemben volt terv az örökbefogadás, hanem javasoltam is a férjemnek. Krisztián azonban nagyon szeretett volna genetikai értelemben is saját gyereket. Sok vita, győzködés zajlott köztünk ebben az időszakban, még azt is felajánlottam neki, hogy ha vér szerinti gyereket szeretne, akkor váljunk el. Nagyon sokat kellett beszélgetnünk, hogy megértse, hogy ahhoz, hogy nekünk közös gyerekünk legyen, nem vezet más út, mint az örökbefogadás.
VML: A tágabb családotok tudott titeket támogatni ebben az időszakban?
Tamara: Krisztián egyke és ekkor már sajnos a szülei sem éltek, nekem pedig apukám akkor már nagyon beteg volt. Részben emiatt anyukámnak a lombikot is csak utólag mondtam el, az örökbefogadással kapcsolatos döntésünkkel együtt. Eléggé sokkolta őt az egész történet, de az örökbefogadás hírétől nagyon megkönnyebbült, és rögtön azt kérdezte, hogy mikor hozzuk haza a gyereket – persze ez nem így működik.
VML: Térjünk rá akkor arra, hogy hogyan működik. A három inszemináció, két lombik, sok testi-lelki megpróbáltatás után végül hogyan indultatok el az örökbefogadás útján?
Tamara: Épp aznapra kaptunk időpontot az örökbefogadással foglalkozó szervezettől, amikor a testvéremhez utaztunk külföldre karácsonyra. A beszélgetés után rögtön ültünk is a repülőre, így aztán a húgom értesült elsőként a döntésünkről. Ez 2019 decemberében történt. Maga a folyamat úgy indul, hogy a területi gyermekvédelmi szakszolgálathoz kell bemenni, ahol mi szerencsére egy nagyon kedves ügyintézőhöz kerültünk. Először megkérdezik, mi a történetünk, aztán felveszik a személyes és az egészségügyi adatokat, kell vinni fényképet és egy bemutatkozó levelet is, majd kijönnek környezettanulmányra, aztán pedig a pszichológiai vizsgálat következik. Ezeket a lépéseket nagyon hasznosnak tartom, szerintem mindenkinek végig kellene csinálnia, aki gyereket szeretne. Néha kicsit igazságtalannak is éreztem, hogy nekünk, akik annyira akartunk gyereket, mindenféle próbán kell átmennünk, miközben látom, hogy a világban nagyon sok nem tervezett baba születik – de ezzel együtt jó volt ez a folyamat és az is, ahogy sorban pipálhattuk ki a lépéseket és kerültünk egyre közelebb az örökbefogadáshoz.
VML: A pszichológus mire kíváncsi ilyenkor? A személyiségetekre, az alkalmasságotokat méri fel, vagy hogy milyen gyerek fog passzolni hozzátok?
Tamara: Ezt mindet így egyben. Azt is, hogy a saját korábbi traumáiddal hogy vagy, hiszen gondolj bele: jön egy kisgyerek a maga csomagjával, valószínűleg sérülten, hiszen annyi mindenen ment már keresztül… nem mindegy, hogy magaddal hogy vagy, mielőtt vele kapcsolatba kerülsz. Eléggé tartottam a beszélgetéstől, főleg a férjem miatt, ő sokkal nehezebben nyílik meg nálam. Nézik a párkapcsolatot is, próbálnak következtetni arra, hogy hogyan fogsz majd kezelni bizonyos szituációkat. Végül ahhoz képest, amennyire féltem tőle, ha nem is életem legkellemesebb beszélgetése volt, azért elég jól sikerült.
VML: Ha jól tudom, azt is el kell mondani, hogy milyen gyereket szeretnétek. Ez hogyan zajlik?
Tamara: Igen, ez az egyik legfontosabb része a folyamatnak. Nagyon furán hangzik, hogy bizonyos életkorú, külsejű, nemű gyerekeket nem szeretnénk, de nekem az a tapasztalatom, hogy az őszinteség a legfontosabb az egész folyamatban. Ha a szíved mélyén kislányra vágysz, de nem vagy őszinte még magaddal sem, és kisfiút kapsz, lehet, hogy soha nem fogod tudni őt úgy elfogadni, ahogy pedig megérdemelné. De nemcsak a külsőről, a korról vagy a nemről van szó, hanem betegségekről is. Egy nagyon hosszú betegséglistát kaptunk, sorolták a különböző állapotokat, és meg kellett tudni mondani, hogy el tudjuk fogadni vagy nem. Mi egyetértettünk abban, hogy a nemét nem szeretnénk meghatározni, de a korával és a betegségekkel kapcsolatban nehezebb volt dűlőre jutnunk. Végül annyit mondtunk, hogy egyértelműen roma gyereket nem szeretnénk, hanem olyat, aki külsőre illik a családunkba, és ez lehet bizonytalan származású is. Mivel az örökbeadható gyerekeknél nagyon sokszor nem ismert, hogy ki az apa, így a származás sem igazolható, de számunkra nem ez volt fontos, hanem hogy ránézésre a családunkba illeszthető legyen. A betegségekkel kapcsolatban pedig külön-külön kitöltöttük a listát igenekkel és nemekkel, és ahol nem értettünk egyet, azt nagyon alaposan átbeszéltük. Végül az került az aktánkba, hogy bármilyen nemű, egészséges vagy korrigálható egészségi állapotú, legfeljebb négyéves gyereket, testvérpárt vagy ikreket szeretnénk.
VML: Ezek tényleg nagyon komoly döntések és nehéz beszélgetések lehettek! Ezután jött az örökbefogadási tanfolyam?
Tamara: Igen, nekünk még kötelező volt, és én ezt is ajánlanám minden szülőnek. A tanfolyam segített például a betegséglista végigbeszélésében is, rengeteg videót néztünk örökbefogadott gyerekekről és felnőtt örökbefogadottakról, örökbeadó szülőkről, és ez nagyon sokat adott. Megtanultuk, hogy soha nem lehet tudni, hogy kinek mi van a története mögött. Nekünk kicsit nehezített volt a tanfolyam, mert az első 2 napos találkozó után jöttek a járvány miatti lezárások. Így volt egy 2 hónapos szünetünk, mire a második 2 napos hétvégével megkaptuk az igazolást, hogy elvégeztük a képzést. Közben a háttérben zajlott a papírmunka, az adataink bekerültek a gyámhivatalhoz, és 2020 nyarán megkaptuk a határozatot, hogy örökbe fogadhatunk.
VML: Ez pontosan hogy néz ki innentől? Elmondtad, hogy milyen gyereket tudtok vállalni, a gyámhivatalnak van egy listája a gyerekekről, a ti adataitok pedig szerepelnek egy másik listában, és a kettő összefésüléséből jön ki az, hogy ki lesz a gyereketek?
Tamara: Igen, nagyjából így, ahogy mondod. Van egy megbeszélés, illesztésnek nevezik. Ezen jelen van az adott gyereket ismerő ügyintéző, a TEGYESZ ügyintézői és több szülőpár aktája. Ők az összes információ alapján megpróbálnak kiválasztani öt-hat lehetséges szülőpárt, rangsorolják és sorban felhívják őket, ezt hívják nulladik hívásnak. Ez nálunk 2021 februárjában történt, tehát egy jó fél évvel azután, hogy a határozatot megkaptuk – ez egyébként egészen gyorsnak számít. Annyit mondtak, hogy egy hároméves, bizonytalan származású kisfiúról lenne szó. Robertónak hívták, ami egy elég sokatmondó név annak ellenére, hogy szőke és kék szemű. A férjem emiatt el is bizonytalanodott, de szerencsére már az elején megállapodtunk abban, hogy nem mondunk nemet egy gyerekre sem úgy, hogy nem találkoztunk vele. Ezért beleegyeztünk abba, hogy kiadják az aktánkat, és néhány hónap múlva érkezett a következő hívás, hogy minket választottak, mehetünk megnézni a gyerek aktáját. Ekkor szembesültünk azzal, hogy ez az akta egy rövid leírást kivéve semmi másból nem áll, mint orvosi papírokból. Röpködtek a szakkifejezések, nem tudtuk, mi fontos, mi nem, mi az, ami már nem érvényes, de elég sokkoló élmény volt.
VML: Hiszen egészséges vagy korrigálható egészségi állapotú gyereket írtatok a papírokra. Hogyan sikerült innen továbblépni?
Tamara: Megkértem az ügyintézőt, hogy olvassa fel újra a kisfiú betegségeit, és tudatosítottam magamban, hogy itt a csecsemőkori rossz súlygyarapodástól kezdve szerepel minden az olyan betegségekig, amiknek csak a lehetősége merült fel, de végül nem igazolódtak. A férjem azonban csak azt hallotta: „betegség, betegség, kórház, rendellenesség, betegség”. Nekem az járt a fejemben, hogy hogyne lett volna folyton beteg, amikor két hónaposan elhagyta az édesanyja, és nem ringatta senki, amikor sírt, hiszen ő egy gyermekotthonos baba. Láttam magam előtt ezt a kisfiút, és az járt a fejemben, hogy szeretnék találkozni vele. Szerencsére előkerült a gyógypedagógus leírása is, amiben szerepeltek a kedvenc játékai vagy hogy szeret magában énekelgetni, és egyre közelebb került hozzám. Kaptunk három iszonyatosan rossz minőségű fényképet, amin egyébként egy egyáltalán nem szimpatikus kisfiút láttunk.
Ezen a ponton nagyon eltérő érzések alakultak ki a férjemben és bennem. Én gyereket akartam, ilyen egyszerűen, és úgy voltam vele, hogy ha tudok egy kicsit is kapcsolódni hozzá, akkor minden rendben lesz. De Krisztiánnak ennél sokkal több kellett. Ezen megint nagyon nehéz volt túllépnünk, nem is beszélgettünk, amíg hazasétáltunk, de amikor végre elkezdtünk beszélni, az sem volt könnyű. Megint eljutottunk a válás lehetőségéig, de rengeteg beszélgetéssel ezen is túljutottunk, és végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk megnézni a kisfiút.
VML: Ez az ismerkedés hogyan zajlik?
Tamara: Minket ott ért egy újabb sokk, mert kiderült, hogy nem mondtak el még minden vele kapcsolatos nehézséget, illetve az sem tetszett a gyerekotthonban az ügyintézőknek, hogy mi nem egy egyértelmű döntéssel érkeztünk. Az intézmény egyébként úgy épül fel, mint egy óvoda csoportszobákkal, csak az a különbség, hogy ugyanabban a helyiségben fürdenek, esznek, játszanak, alszanak, és illetve hogy csecsemőkortól vannak ott gyerekek. Megláttam Robit, egy nagyon vékonyka, kócos kisfiút, aki a korához képest aprócska volt, beszélni is alig tudott, egy szavát sem értettük…
VML: Ilyenkor a gyerekek tudják, hogy jön valaki őket megnézni?
Tamara: Nem mondják meg nekik ténylegesen, csak hogy jön egy néni, meg egy bácsi, akik szeretnék megismerni, de igen, ő tudta, mert addigra már fogadtak mellőle örökbe gyereket. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy tudja, hogy mi miért vagyunk ott. Az első találkozásnál még nem lenne szabad vele kapcsolatba lépni, de kimehettünk hozzá a zsibongóba, ahova kivitték játszani és ő folyton próbálkozott hozzám közel kerülni. Amikor először meghallottam, hogy úgy igazán kacag, akkor éreztem, hogy én őt akarom. A férjemet, aki egy nagydarab ember, Robi szinte áhítattal nézte, hiszen korábban alig találkozott férfiakkal. Krisztián azonban ekkor még eléggé visszahúzódóan viselkedett, a korábbi ellenérzései miatt egyelőre nem tudott kapcsolatba lépni Robival.
VML: Mi történik a látogatás végén, hogyan jöttetek el az otthonból?
Tamara: Megint elkezdtek kicsit szorongatni minket, hogy döntenünk kellene. A gyerekkel való barátkozás úgy zajlik, hogy egy hétre beköltözünk az otthonba, és fokozatosan hozzánk szoktatják őt. Mi erre még nem álltunk készen egyetlen találkozás alapján. Úgy jöttünk el, hogy Krisztián nem akarta ezt a kisfiút, és itthon újabb nagyon kemény időszakon mentünk át, volt sírás, voltak éjszakába nyúló beszélgetések. Végül az segített, hogy megtudtuk, hogy előttünk már négy pár nemet mondott Robira úgy, hogy csak az aktáját látta. Sikerült meggyőznöm az ügyintézőket, hogy ne sürgessenek minket, akik a találkozásig már eljutottunk, hanem hagyjanak a saját tempónkban döntést hozni. Nekünk tényleg meg kellett küzdenünk Robiért egymással, önmagunkkal, a rendszerrel, mindennel. Illetve közben a betegségekről készült jegyzeteimet átbeszéltük egy orvossal, aki segített tisztázni, hogy mi mit jelent, és ő győzte meg Krisztiánt is, hogy a felsorolt rengeteg dolog között nagyon kevés az, ami jelenleg is fennálló probléma. Ha a rendszer része lenne, hogy valaki már az akta megnézésekor elmagyarázza ugyanezt a párnak, szerintem sok gyerek kerülhetne hamarabb családba. Az én férjemnek ez annyit segített, hogy ez alapján egyezett bele az egyhetes barátkozásba azzal, hogy ha az első két napban semmit nem érez Robi iránt, akkor eljövünk.
VML: Ez már nagyon izgalmas szakasza a szülővé válásotoknak!
Tamara: Igen, de az indulás előtt még ki kellett alakítanunk a gyerekszobát, hiszen tudtuk, hogy ha a barátkozás sikerül, akkor már hárman jövünk haza. Június elején költöztünk be az otthonba. Ekkor már bemehettünk Robihoz a csoportszobába, két nap után kivihettük a játszótérre is. Vittünk neki apró ajándékot, kis fotókönyvet magunkról. Krisztiánról le se lehetett vakarni, nem akart minket otthagyni egy percre sem. Egyszer bejött az udvarra egy mentő, Robi Krisztiánhoz bújva nézte, majd egyszer csak azt suttogta a fülébe, miközben bambulta a mentőt, hogy „Jó hogy itt vagy… már régóta vártalak.” Itt fordult át valami a férjemben. Rám nézett és azt kérdezte tőlem: „akkor őt hazavisszük… ugye?” Innentől apaként és anyaként emlegettük egymást Robi előtt, bár engem még sokáig csak nénikének hívott, Krisztián 3 nap után már Apa volt. A harmadik napon már a mi szobánkban aludt. Nagyon le volt maradva egy átlagos hároméveshez képest, alig beszélt, nagyon sok dolgot nem ismert, hiszen egy csoportban nőtt fel kisbabákkal, értelmi sérült gyerekekkel úgy, hogy nagyon kevés a szakember. Érzelmi nevelésre nem volt idő, a testi kontaktus is minimális volt, és az intézeten kívül is ritkán jártak.
A hét végén kaptunk egy határozatot, hogy 30 napra kihelyezik hozzánk Robit. Egy barátunk segített autóval hazaköltöztetni őt, aki egyébként sosem járt a falun kívül, sosem tömegközlekedett, nekünk pedig nincs saját autónk.
VML: Ilyenkor egy ekkora gyerek érti, hogy mi történik vele?
Tamara: Nem, nem tudta igazán felfogni annak ellenére, hogy mindent elmondtunk neki részletesen. Gondold el, hogy az egész életedet egy helyen töltöd, és jön két felnőtt, akik egyébként nagyon kedvesek és azt mondják, szeretnek és a szüleid lesznek, de mégiscsak elvisznek egy teljesen idegen környezetbe. Végig meséltem neki minden apró részletet, hogy mit lát az autóból, milyen zajokat hall – ezeket az ingereket ő nem ismerte. Útközben megálltunk anyukámnál, aki megnézhette az autóban ülő Robit, és adott neki egy játék kamiont – ezt a gyerek azóta is kincsként őrzi. Otthon körbejárta a lakást, akkor derült ki, hogy fél a macskáinktól, de lassan elhelyezkedett, megszokott itt.
VML: Hogyan kezdtétek meg a családi életet együtt? Hiszen ez még nagyobb változás, mint amikor valakinek kisbabája születik.
Tamara: Az örökbefogadó szülőknek tíz szabadnap jár, egyébként pedig ugyanazok a juttatások a gyerek kora alapján, amik a vér szerinti gyerekeknél. Mivel ő már elmúlt hároméves, én gyesre nem mehettem, de a munkahelyemen sikerült megbeszélnem, hogy fél évet itthonról dolgozhassak – ebben nekünk segített a járvány is – és a 6 hónapig járó örökbefogadói díjat igényeltem meg.
Az örökbefogadás a harminc nap elteltével válik jogerőssé, akkor újra nyilatkozni kell, hogy tényleg vállaljuk őt. Akkor vehettük a nevünkre, és mi ezzel együtt a keresztnevét is szerettük volna megváltoztatni. Ezt általában nem javasolják, hiszen azt hozza magával a korábbi életéből, az identitása része. Az ő esetében viszont a szőke, kék szemű Robertó annyira disszonáns volt, és a kissé kacifántos vezetéknevünkkel sem lett volna könnyű eset! Én HR területen dolgoztam, és tudom, milyen hátrányt jelenthet akár az álláskeresésnél egy nem jól eltalált név. Mindenki Robinak hívta, mi pedig egyszerűen a neve magyar verzióját, a Róbertet szerettük volna anyakönyveztetni. Ezért is megküzdöttünk a hivatalokban, de végül sikerült, és mellé kapott egy második keresztnevet is.
VML: Mikor lettél anyuka?
Tamara: Én a hazaköltözésünktől számolom, hivatalosan pedig egy hónappal később, amikor megkaptuk a papírokat arról, hogy ő a mi fiunk.
VML: Milyen az életetek azóta?
Tamara: Nálunk nagyon jól sikerült az illesztés, rengeteg hasonlóság van külsőleg is közöttünk. Senki nem mondja meg, hogy nem a mi vér szerinti gyerekünk. A szeme olyan, mint apukámé volt, és bár vele már nem találkozhatott, hiszen őt a folyamat közben veszítettük el, de olyan dolgokat mond, mintha valamilyen rejtélyes módon emlékezne rá.
Ahogy megszokott minket, lassan kiengedett, elmúltak az otthonban felvett viselkedései. Ez az időszak nagyon nehéz volt vele: meg kellett tanulnunk egymást, dühöngött, hisztizett, próbálgatta a határait. Fél év után óvodába került – ezzel is meggyűlt a bajunk. A törvény szerint áprilisig kell jelezni a nevelés alóli felmentési kérelmet, de akkor még nem is volt gyerekem. Így végül beírattuk a területileg illetékes oviba, és havonta egyéni felmentést igényeltünk az igazgatónőtől, aki nagyon segítőkész volt. Azt, hogy majd járhat óvodába, már az intézetben is mondogatták neki, számított rá. Mivel mi szándékosan nem halmoztuk el játékokkal, az óvodában ez vonzó volt számára, illetve az, hogy végre lehetnek majd barátai.
Fél év alatt itthon nagyon sokat fejlődött: elhagyta az ujjszopást, szobatiszta lett és a beszéde is hatalmasat változott. Óvodába kerüléskor azonban ezek mind visszatértek hosszabb-rövidebb időre, hiszen a környezet: a csoportszobák, az alvás, az étkezés mind nagyon emlékeztet az intézetre. Vannak viselkedési problémái is, de mindenki kedves és türelmes vele, hiszen a gyerekekkel való szociális együttélést ő most tanulja. Ismeri a viselkedési szabályokat, de egyelőre nehezen alkalmazza őket. Segítséget is kértünk neki az óvoda pszichológusától és fejlesztésre is elkezdtünk járni vele.
Mi nem kezeljük tabuként az örökbefogadást. Nyilván nem mondjuk el idegeneknek, de ha kérdeznek, válaszolunk, vagy ha úgy alakul egy beszélgetés, akkor őszinték vagyunk ezzel kapcsolatban. Ebből időnként adódnak vicces vagy érdekes szituációk: volt, hogy azt kérdezték, milyen volt, amikor jött a foga, és én nem tudtam válaszolni. Kevésbé viccesek az olyan kérdések, mint például az, hogy „azért tudom-e szeretni”.
A párom és Robi között azóta tart a szerelem, hogy ott az intézetben egymásra hangolódtak, bár az megnehezítette, hogy az első fél évben csak én voltam Robival itthon. Egész nap várta haza, nézte az ablakból, figyelte a buszokat – de Krisztián ezt nem tudhatta, csak azt hallotta délután, hogy anya, anya, anya. Nekik egy kicsit most újra egymásra kell találniuk, de a szerelem tart, ahogy anyukámmal, a nagymamával is.
Az anyasággal kapcsolatban voltak nagyon komoly mélypontjaim, szerencsére a barátnőim őszintén elmondják, hogy vér szerinti szülőként is ismerősek számukra az én kételyeim. Jól csinálom-e, biztos, hogy ezt akartuk-e, hogyan fogjuk végigcsinálni, elég jó anya vagyok-e és hasonló… Miközben olyan pillanataink is vannak, amire mindig is vágytam, amik miatt szerettem volna gyereket – úgyhogy mostanában még a kistestvér gondolata is fel-felmerül bennem.
Minden este elmesélem Robinak a róla szóló mesét a fiatal lányról, aki nem tudta vállalni a kisbabáját és rólunk, akik eközben valahol már őt kerestük. Ez a lány egy jó helyet keresett neki, és mi így találtuk meg és fogadtuk örökbe egymást. És amikor ezt minden este kimondjuk egymásnak, akkor egyszerűen minden jó.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220602-86