Sokféle útja van annak, hogy családdá váljunk – de több olyan párral találkozhatunk, akiknél ez nem történik meg magától, a világ legtermészetesebb módján. Van, amikor a vágyott kisbaba várat magára és van, amikor orvosi beavatkozások hozzák meg az örömteli eredményt. Ilyenkor az út buktatókon és csalódásokon keresztül vezet. Kata és István jól ismerik ezt az utat: két, lombikprogram segítségével fogant kisfiú szüleiként megküzdöttek az előttük álló nehézségekkel, amíg eljutottak idáig. Interjúnkban most Kata meséli el, hogyan lett végül családjuk és hogyan élték meg ezeket az éveket.
Veled Minden Lépésnél: Szia Kata, nagyon köszönöm, hogy vállaltad, hogy mesélsz a szülővé válásotok folyamatáról a Veled Minden Lépésnél blog olvasóinak! Honnan kezdenéd a történeteteket?
Kata: Épp ma van 13 éve, hogy együtt vagyunk a férjemmel. Még a kapcsolatunk kezdetén jártunk, csak néhány hónapja voltunk együtt, amikor István daganatos beteg lett. A mi esetünkben ez, illetve a kemoterápia volt az oka annak, hogy később nem lehetett gyerekünk természetes úton. Akkor, friss párként nem is gondoltunk még erre, az onkológus küldött minket spermabankba, hogy ha majd később gyereket szeretnénk, legyen lefagyasztva hímivarsejt. Utólag ezért nagyon hálás vagyok neki – ha nincs ez a tanács, most nincs a két gyerekünk. A férjemre műtét is várt, és olyan nagy adag kemoterápiát kapott, hogy tudtuk, hogy ideiglenesen biztosan nem lesz nemzőképes, de azt is mondták, hogy néhány év múlva ez javulhat.
VML: Ezekkel az információkkal a birtokotokban aztán később nem is kezdtetek el próbálkozni, hiszen tudtátok, hogy nem lehet természetes úton gyereketek?
Kata: Mi igazából sosem védekeztünk a kapcsolatunkban az első fél évet kivéve – úgy éreztük, hogy ebben a helyzetben nincs szükség rá. Ahogy telt az idő, megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk gyereket. 2013-ban összeházasodtunk, addig nem estem teherbe, onnantól kezdtem tudatosan figyelni erre.
VML: István ekkor már teljesen egészséges volt?
Kata: Ő a kemoterápiák után már teljesen jól volt, dolgozott, teljes életet élt. Hivatalosan egy rákbeteget öt év után neveznek gyógyultnak, de ő ennél hamarabb egészségesnek érezte magát. Rendszeresen járt kontrollra, és azóta is odafigyel az egészségére. Miután eltelt néhány év, és nem tudtuk, mennyire állt helyre a nemzőképessége, viszont nem jött össze a baba, én 2014 tavaszán mentem el a helyi meddőségi centrumba. Itt nagyon gyorsan és elég nyersen a szemünkbe mondták, hogy természetes úton nem lehet közös gyerekünk.
VML: Ezt akkor hogyan élted meg?
Kata: Nagyon rosszul érintett, hiszen a férjem kezelései után azzal engedtek el, hogy azért van esélyünk. Ő teljesen jól volt, én egy egészséges fiatal nő voltam szabályos ciklussal, élt bennem a remény, és a történtek ellenére nagyon magasról pottyantam le nagyon mélyre. Ebben része volt az orvos nagyon nyers stílusának is, ami szinte sokkolóan hatott rám. Amikor egy kicsit magamhoz tértem, utánajártam a különböző intézeteknek, és időpontot kértem az egyikbe – de csak két hónappal későbbre kaptam. Ez önmagában nem is olyan vészes, de én akkor szembesültem azzal, hogy a lombikprogramban rengeteg várakozás van, itt nem a mi tervezésünk alapján alakulnak a dolgok. Én azóta mindenkinek ajánlom, hogy még egészen fiatalon, amikor nem is gondol családtervezésre, vizsgáltassa ki magát. Sokkal jobb korábban tisztában lenni az esetleges problémákkal, férfiaknak és nőknek egyaránt.
VML: Ha már a férfiakat említed – nálatok nem okozott nehézséget az, hogy egyikőtök, jelen esetben István egészségi problémája miatt nem lehetett közös gyereketek természetes úton?
Kata: Sokat beszélgettünk erről a férjemmel. Számára ez a betegség nagyon szemfelnyitó volt abból a szempontból, hogy mennyire fontosak a szűrővizsgálatok. Ahogy a nők kamaszkoruktól rendszeresen járnak nőgyógyászati szűrésekre, úgy a férfiaknak is az életük része kellene, hogy legyen az urológiai vizsgálat. István most már felvállalja ezt és biztatja rá a barátait is, de egyelőre nagy az ellenállás, sajnos cikinek tartják. Szerintünk pedig ahhoz, hogy egy párnak gyereke legyen, mindkettejük erőfeszítésére szükség van. Ezért bennem nem úgy fogalmazódott meg ez, hogy István „hibájából” kell végigmennem ezen a folyamaton, teljesen közös ügy volt. Kicsit azért én néha nehezen éltem meg, hogy épp Istvánba kellett beleszerelmesednem, mert nehéz ez az út – de ez így a mi utunk. Biztos vagyok abban, hogy egy másik férfival más problémák jelentkeztek volna – nekünk ezen kellett keresztülmennünk. Az is segített, hogy én teljesen egészséges voltam, tehát nálam nem volt szükség annyi kezelésre, beavatkozásra, mint egy idősebb vagy egészségi gondokkal küzdő nőnek.
VML: Értem. Mi volt a következő lépés?
Kata: Mivel nálunk fagyasztott hímivarsejtekről volt szó, az inszemináció szóba se jött, aminek én örültem, hiszen így időt nyertünk. Ennek az az oka, hogy ilyenkor véges mennyiséggel, tizenkét adag mintával lehet gazdálkodni, és ebből nem „pazaroltak el” semennyit az inszeminációra, hanem rögtön a lombik felé tereltek. Nekem, illetve a petesejtjeimnek pontosan akkorra kellett leszívásra alkalmas állapotban lennünk, amikor megérkezik a fagyasztott spermium. Normális esetben ez pont fordítva zajlik: a férj a petesejt leszívásával egyidőben ad le friss mintát.
A vizsgálatok egyébként sorrendben úgy zajlanak, hogy először van egy vérvétel, utána jön a petevezeték-átjárhatósági vizsgálat. Ez elég fájdalmas lehet, ezért gyakran altatásban végzik – a második gyerekünk születéséig kétszer vagy háromszor volt rá szükség nálam. Utána a ciklus adott napján kell elkezdeni hormonkészítmények adagolását, azaz a stimulációt. Ezzel a normálisnál jobban felerősítik a ciklust, hogy minél több és egészségesebb petesejt érjen meg. Injekciókat kellett adnom magamnak és rendszeresen ultrahangra jártam, ahol figyelték a peteérést. Az én esetemben végül 7-8 sejtet sikerült első alkalommal leszívni, amiket szinte azonnal meg is termékenyítettek. Fél év alatt jutottunk el így az első időponttól az első beültetésig.
VML: Tudom, hogy van, akinek több beültetés után sikerül csak a terhesség. Nálatok hogyan alakult ez?
Kata: Az első beültetés nálunk sem sikerült, de az még nem volt nagyon nagy csalódás, mert tudatosan nem is számítottunk rá, hogy rögtön összejön. Azt mondták ugyanis az intézetben, hogy átlagosan három lombikbeavatkozásból egy esetben születik baba. Nekem mindig két embriót ültettek be a megtermékenyítés után néhány nappal. István kérdezte is, hogy miért nem próbálkozunk hárommal. Ennek az az oka, hogy a hármasiker-terhesség jóval kockázatosabb, illetve az, hogy én elég alacsony, kis termetű nő vagyok, nem egykönnyen hordtam volna ki három babát. Ezen kívül az életkor és az egyedi egészségügyi vonatkozások is meghatározzák, hogy hány embrió visszaültetését javasolják. Az első megtermékenyítésnél öt életképes embrió lett a 7-8 petesejtből, tehát a beültetés után maradt még három fagyasztott babánk. Azért sem rázott meg nagyon az első alkalom, mert nagyon hamar, pár hét múlva mehettünk újra beültetésre.
VML: Ez meglep, nem is kellett hosszabb ideig várni a két beavatkozás között?
Kata: Nekünk még volt lehetőségünk magánúton végezni ezt a folyamatot, ezért volt ilyen gyors. Ma államilag finanszírozott formában két beültetés között minimum 3 hónapnak kell eltelnie, azonban az állami rendszerben is van arra lehetőség, hogy két finanszírozott beültetés között önköltséges alapon végezzenek fagyasztott embrió beültetést. Szerencsére megtehettük, hogy felgyorsítsuk a dolgokat, de ezért a gyógyszerekkel, hormonkezelésekkel és a beavatkozások árával együtt nem kis összeget hagytunk ott az intézetben – persze megérte. Két héttel később tehát mehettem újra, és az akkor beültetett két embrióból az egyik lett a ma már hatéves kisfiam, Andris.
VML: Hogyan tudtad meg, hogy ez most sikerült, ugyanúgy terhességi tesztet csináltál, mint egy átlagos fogantatásnál?
Kata: Nem, képzeld, én soha életemben egyetlen terhességi tesztet sem csináltam, nem bírtam volna idegileg. Ezek a tesztek úgy működnek, hogy negatív eredmény mellett is lehet valaki terhes, de a csalódást ezzel nem spórolja meg akkor sem, ha később kiderül, hogy van baba. Én másodszorra már nem akartam azt az érzelmi hullámvasutat, ami ezzel jár. Így aztán telefonon értesültem arról, hogy babát várok, mert vérből rendszeresen nézik a HCG szintet. Végül az első ultrahangon lett teljesen biztos a dolog. Szerencsére olyan soha nem történt velünk, hogy a megfogant babát később vesztettük volna el, talán az lehet a legnehezebb. Az én terhességeim rendben zajlottak, az elsőnél egy kis vérzés, néhány hét pihenés kivételével végig dolgoztam, jól éreztem magamat.
VML: Szoktál tévhiteket, sztereotípiákat hallani a lombikbabákkal kapcsolatban, tesznek fel kellemetlen kérdéseket?
Kata: A terhesség alatt rosszul estek bizonyos megjegyzések, például amikor bólogattak arra, hogy szedek vitamint, „hiszen neked nehezen jött össze, jobban vigyázol a babára”. Ez bosszantott: azt gondolom, hogy akinek könnyen jön össze, annak is ugyanannyira vigyáznia kell a magzatra. Sokan nem értették azt sem, hogy ez egy ugyanolyan terhesség, mint bárki másé: ugyanazokra a vizsgálatra kell járni, és a gyerek sem különbözik semmiben, ezt a fogantatás módja nem befolyásolja. A másik zavaró mondat a „ne görcsölj rá”, ezt nagyon sokan megkapják, akiknek nem egyszerű a teherbeesés. Olyan is volt, aki biztatott, hogy ne aggódjunk, majd csak sikerül természetes úton is. Erre válaszként nem könnyű azt kimondani, hogy nálunk más a helyzet, a férjemnek nem lehet gyereke. És volt, aki még így sem értette meg.
VML: Később született még egy kisfiatok is, Máté. Mikor gondoltatok rá, hogy szeretnétek kistestvért Andrisnak?
Kata: Andris 2015 októberében született meg, és mi már néhány hónapos korában jelentkeztünk az intézetben az újabb beültetésre. Szerettük volna, ha két év lesz a gyerekek között, de most nehezebb dolgunk volt. Először visszaültették a korábban lefagyasztott embriókat, de az a terhesség nem indult el. A következő leszívásból kilenc petesejt is megtermékenyült, ezeket ültették be párosával még négy alkalommal, és az ötödik próbálkozásra, amikor már csak egy embriónk volt, akkor fogant meg Máté.
VML: Mennyi idő alatt zajlott ez az összesen hat beavatkozás?
Kata: A 2017-es évünk ezzel ment el, de ez is nagyon gyorsnak számít a jelenlegi állami rendszerhez képest. Közben Andris szépen fejlődött, egyéves lett, majd másfél – a beavatkozások alatt mindig a nagyszülők vigyáztak rá. Ez is egy nehézség volt: így, hogy már volt egy gyerekünk, nem lehetett magánügy a próbálkozásunk. A nagyszülők, a tágabb család mindig tudott róla, hogy épp hova megyünk, és sikerrel jártunk-e ott vagy sem. Ezzel kapcsolatban is ért néhány olyan kérdés, megjegyzés a távolabbi rokonok részéről, amiket érzéketlennek tartottam.
Ezek a sikertelen beültetések sokkal jobban megviseltek, mint az első alkalommal. Két szabályunk volt a férjemmel: az egyik, hogy megbízunk az orvosban. Kompetensnek tartjuk őt, nem véletlenül választottuk, tehát mindent tőle kérdezünk meg, tőle kérünk tanácsot, és igyekszünk kizárni az eltérő információkat. A másik pedig, hogy a meddőségi kezeléseken próbálunk egy burkot vonni magunk köré, és nem ismerkedni, keveset beszélgetni a többi várakozóval. Minket megterheltek volna mások történetei, hiszen már enélkül is minden alkalommal, ahányszor felemeltem Andrist vagy felzaklatott valami, azon aggódtam, hogy ettől veszítem el a babát. Mentálisan nem tudtuk, nem akartuk beengedni mások nehézségeit, érzelmeit.
VML: Ez volt a legnehezebb ebben az időszakban?
Kata: Ez egy összetett dolog, mert emellett a sok fizikai vizsgálat is megviselt. Ha egy kisbaba természetes úton fogan, akkor az egész folyamat úgy zajlik le, hogy még az édesanya sem tud róla a terhességi tesztig. A lombikprogramban pedig annyian néznek, vizsgálnak konkrétan górcső alatt, elemzik az adataidat, olyan kiszolgáltatott vagy sokszor, hogy az intimitás teljesen elvész ebből a dologból. Hiszen ez egy pár magánügye, az egyik legbensőségesebb része a kapcsolatotoknak – itt ez megszűnik. De mindezt el lehet viselni: a legrosszabb az, amikor ezek után újra és újra kudarcba fullad a próbálkozás.
VML: Hogyan jutottatok túl ezen? A lelki segítség nem része a folyamatnak?
Kata: Mi nem kaptunk ilyen segítséget se a lombiknál, se a kemoterápiánál. Összesen tizenöt embriót veszítettünk el, és azért ezt nem könnyű feldolgozni, de ezt nekünk magunknak kellett megoldani. Nekem ebben nagyon sokat segített a férjem. Sokat sírtam, sokszor kiborultam, imádkoztam és átkozódtam, eljutottam addig a pontig is, hogy nem akarom tovább csinálni. István viszont tudta, hogy neki lesz még egy gyereke. Az is nagyon nehéz volt, hogy én mindig azzal a hittel mentem oda, hogy bár a férjemnek nem lehet gyereke, de én egészséges vagyok, nekem menni fog, ahogy Andris példája is mutatta. Most ez a hitem összetört, úgy éreztem, hogy velem nincs valami rendben. Attól is féltem, hogy ha megint leszívásra lesz szükség, és ott marad több megtermékenyített embrió, azoknak mi lesz a sorsuk. Nem akartam ezt a döntést meghozni.
VML: Mik a lehetőségek, milyen döntésről volt szó?
Kata: Az egyik opció az, hogy megsemmisítik, de fel is lehet ajánlani másnak, vagy egyes intézményekben például kutatási célokra. Nekem egyik sem volt igazán elfogadható, én minden egyes embrióhoz úgy ragaszkodtam, mintha már egy gyerekről lett volna szó. Amikor tudtuk, hogy már csak egy lehetőségünk van, az utolsó beültetés előtt felkerestem egy kineziológust, és abba a mondatába kapaszkodtam, hogy most szünetet kell tartani. Három hónapra elengedtük a folyamatot, ezalatt feltöltöttem magam vitaminokkal, végigcsináltam egy méregtelenítő kúrát és egy kicsit megnyugodtam. Ezután következett az utolsó beültetés, és ebből érkezett Máté. Ez a terhesség rendben zajlott, végig itthon voltam Andrissal, és 2018 novemberében született meg a baba. Közben más nehézség merült fel a családunkban, ugyanis a férjemnek kiújult a betegsége.
VML: Jól értem a helyzetet? Épp otthon vagy egy totyogóval, várod a nagy nehézségek árán megfogant második babátokat, és eközben kiderül, hogy a férjednél újra jelentkezik a rák?
Kata: Igen, ráadásul épp a tetőt is cserélték a fejünk felett, egy káosz volt az életünk akkoriban. István az első betegség óta folyamatosan járt kontrollra, és emiatt vették észre még időben az újabb daganatot. Ismét műteni kellett, kemoterápiát is kapott megint – nem volt könnyű ezt átélni egyikünknek sem. Szerencsére most csak néhány hetes kezelésre volt szüksége, és igazából a terhességem hátralévő részét nem érintette a betegsége. Lelkileg nagyon nehéz volt, hiszen most azon is el kellett gondolkodnom, hogy mi van, ha egyedül kell felnevelnem a gyerekeket. Szerencsére ennek a közelében sem jártunk, de szülőként gondolni kell erre az eshetőségre is. De ennek már négy éve. István azóta tünetmentes és nagyon bízunk benne, hogy jövőre kimondják, hogy meggyógyult. A betegségének van jó oldala, pozitív következménye is: a férjem sokkal egészségtudatosabb, mint a korosztályába tartozó férfiak. Gyógyszereket szed, olyan szűrésekre is eljár, amik nem közvetlenül a betegségéhez kapcsolódnak és sportol is. Emellett őszintén felvállalja a történetét mások előtt. Ő a jó példa arra, hogy a szűrővizsgálatok életet mentenek.
VML: Számodra mi a tanulsága a történeteteknek, mit javasolnál másoknak?
Kata: Nagyon együttérzek azokkal, akik évekig ugyanezt csinálják végig, és nincs sikerélményük. Sokszor úgy látom, hogy a nők nagyon egyedül vannak ezzel. Egyszer jártam egy lombikbabás találkozón, ahol megjelent húsz-huszonöt nő és talán három férfi, az egyikük István. A férfiak ezt sokszor a nők magánügyének tekintik: őket kell vizsgálgatni, ők lesznek terhesek – vagy nem. Szerintem nagyon fontos, hogy ez két ember története, a gyerek is közös lesz – ehhez egy olyan társ kell, akivel együtt megyünk végig az úton. István mindenhová elkísért engem, pedig a munkája mellett nem volt egyszerű megoldania. A másik fontos tanulság, amit már korábban említettem, hogy el kell menni orvoshoz időben, még fiatalon. Ne akkor derüljenek ki a meddőségi problémák, amikor már nagyon vágyik a gyerekre valaki.
VML: A gyerekek még kicsik – meséltetek már nekik arról, hogyan érkeztek hozzátok?
Kata: Andris hatéves múlt, Máté három. A lombikprogramról még nem beszéltünk nekik, úgy érzem, hogy ehhez még tényleg kicsik. A születésükről már meséltünk, de a fogantatásnál még nem tartunk. Sajnos sok olyan véleményt hallunk, hogy a lombikbabák sérülékenyebbek, vagy hogy nekünk nem kellett volna szaporodnunk – azt nem szeretném, hogy amikor először hallanak róla, akkor ezekkel a véleményekkel találkozzanak. Az a szerencsénk, hogy nagyon sok lombikos ismerősünk van, és bár egyelőre még sok a tabu a téma körül, de mire nagyobbak lesznek, szerintem már természetes lesz beszélni róla.
VML: Miért tartottad fontosnak, hogy beszélj ezekről a dolgokról?
Kata: Én azt gondolom, hogy a lombikprogramban való részvétel vagy a rák elég nagy stresszt jelent önmagában is, a titkolózás erre csak rátesz még egy lapáttal. Ezért ismerősök előtt se titkoltuk a dolgot, később pedig egyre nagyobb körben felvállaltuk. Ezzel másoknak is tudunk segíteni. Ahogy beszélni kezdtünk róla, egyre több emberről derült ki, hogy valamilyen módon érintett. Nekünk is kellett néhány év ahhoz, hogy ez a nyitottság kialakuljon bennünk, de mára őszintén beszélünk lombikról és betegségről egyaránt. Örülök, ha valakinek segíteni tudok azzal, hogy megosztom a történetünket.
VML: Nagyon köszönöm a beszélgetést és a bizalmadat!
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
Az Elevit Complex készítmények nem alkalmasak a meddőség kezelésére vagy a fogantatás közvetlen elősegítésére.
Az Elevit Complex 1-ben található cink szerepet játszik a normál termékenység és szaporodás fenntartásában valamint – a kalciummal és a vassal együtt – a sejtosztódásban.
CH-20220602-86