Az apás szülésről szerintem nagyon nehéz gondolkozni, különösen első babára várva. Nem lehet előre tudni, hogy akkor éppen mire lesz majd pontosan szükségünk. Hogy reagálunk, vagy a párunk hogyan reagál a helyzetekre. Vajon ő az az ember, aki a legjobban tud minket támogatni szülés közben? Hogy éli meg, ha én kiborulva üvöltök órákig? Mi van ezzel a premier plán dologgal? A vér látványával? A párom fél az én fájdalmamtól? Hogyan hat majd ki az intimitásra az „együtt szülés”? Karsai Judit írása következik.
Nagyon őszintének kellene lenned magadhoz, hogy megtudd, mit szeretnél igazán, aztán pedig tudnod kell elfogadni a saját döntésedet. Mert bárhogy is döntesz, az rendben van! Ez a sztori Rólad/Rólatok szól!
Szeretném Veletek megosztani a saját történetemet, hogy megmutassam, mennyire megváltozott a véleményem a szülőszobai élmények hatására.
Az apás szülés az én fejemben már nagyon régen magára öltött egy kötelező és kissé szirupos jelleget, annak ellenére, hogy belül azért motoszkált bennem némi ellenkezés is, pont a fent említett kérdések miatt.
Mégis azt mondtam, hogy a szülés egy világot kifordító nagy kaland, meghatározó pillanatok sokasága, együtt átélése a két egymást szerető emberből megfogant apró élet kezdetének.
Ott a helye a páromnak is, hiszen ő a támaszom, a szerelmem, a mindenem.
Tehát nem volt kérdés: a férjemnek be kell jönnie. Nem tiltakozott, de azért emésztgette egy darabig. Szépen eljárogatott velem a szülésfelkészítőre, megismertük a szülőszobát, a szülésznőt, a csecsemőosztályt. Mindenkivel elbeszélgetett, néha kérdezett is. Én meg nyugodt voltam, hogy azt teszi, ami a helyes. Közben árgus szemmel figyeltem a jeleket, hogy nehogy úgy járjak, mint a barátnőm, akinek a férje a kitolás előtt egyszerűen bepánikolt, és kisétált a szülőszobából. Minő borzalom!
Szóval éjszaka van, és indulunk szülni. Marhára fáj, kissé kétségbe vagyok esve. Ő próbál megnyugtatni, feltörli az elfolyt magzatvizet, engedi a zuhanyt nekem, megnézi újra, hogy minden be van-e pakolva a táskába. Kicsit viharosra sikerül a dolog, sietni kell. Ideges ő is, én is. Taxival megyünk. Próbálom tartani magam, amíg az első vizsgálatok folynak, de rettegek, hogy akkor ez most tényleg ennyire fog fájni? Nem nagyon tudom előkotorni az agyamból a relaxációs technikákat, légzést, vagy bármit, ami megnyugtatna.
Végre őt is beengedik. Odaül mellém. Az isten áldja meg érte, nem szól egy árva szót sem. Az elején minden fájást a szemébe nézve csinálok végig. Ahogy ível felfelé a fájdalom, úgy merülök el az írisze világos és sötétebb részeiben. Nem mozdul, valahogy érzi, hogy a tekintete csillapítja a fájdalmat, és örülök, hogy a fókuszt nem kell magamra fordítanom, mert biztosan ordítanék.
Ott van velem, nem alszik el, nem eszik, nem látom még inni sem. Csak figyel engem. Figyel a lelkével, a kezével, a fülével, a mozdulataival. Tudjátok, milyen csodálatos dolog fürödni a szerelmed figyelmében? Az ő figyelme az, amitől szebben táncolsz, amitől mindig elmúlik a rémület, amitől még vajúdás közben is ragyogsz. Én ezt éreztem.
Aztán már nem tudtam vele maradni, elszakadt a tekintetünk, lesöpörtem a kezét, nem kértem többet vizet, érintést. Kizárólag a baba és én maradtunk egymásnak. Nem emlékszem sokra, de a párom figyelme nagyon hiányzott, amit a fájdalomtól egyszerűen nem voltam már képes újra magamon érezni. Egy ponton túl a baba sem jelentett kapaszkodót.
Nem tudom, a kitolásnál hol állt a férjem. Fogta a kezemet? Messzebb állt? A fejemnél volt? Ült? Nincs emlékem róla.
A magányom elképesztő volt azokban a percekben, olyan, amilyet már nagyon régen éreztem. Talán mikor először felfogtam, hogy vannak dolgok, amiket nekem kell megoldani. Nem tud senki segíteni, mikor a szüleimnek meg kell mondanom, hogy elhagytam a vadi új bicajomat; nincs, aki szóljon, hogy szörnyen áll rajtam az a bikini; nincs ott édesapám, hogy rám szóljon, hogy ne kezdjek bele abba az előzésbe.
Csak én vagyok. Egyedül. Tudom, hogy valahol ott van a szülésznő, az orvos, a férjem, de hiába beszélnek hozzám, alig hallom őket.
Kitolunk. Annyira fáj, hogy nem tudok hangot kiadni. Ez nem olyan, mint a tévében. Nem üvöltök, mert nincs erőm. Amikor azt hiszem, hogy meg fogok halni, akkor születik meg a kisfiunk. Nincs ováció, meg állva tapsolás.
A férjem elvágja a köldökzsinórt. Nem egy magasztos pillanat, nyiszálja, küzd vele, csodálom, hogy bírja gyomorral. Aztán persze mosolyogva, és szeretettel nézzük a mellkasomra rakott ismeretlenül ismerős apró arcot, és nem tudjuk, hogy milyen lesz ezentúl az életünk.
Elviszik a babát, és ő elkíséri az első pár perces útjára, távol tőlem.
Nekem pedig jön a befejezés, megszületik a méhlepény is. Kiterítve kiteszik egy gurulós állványra. Majdnem rosszul leszek a látványtól. Az orvos azt mondja, méhtisztítás következik. Aztán a varrás. Ekkor lép be a férjem a babával. Nem is látja, mi történik velem, a fiát bámulja. Óvatosan lépked, még soha nem fogott ilyen pici lényt. A sarokban lévő fotelba leül a kicsivel. Nézem őket, miközben varrnak. Nagyon fáj, szólok, hogy azért mindennek van határa, így újra kapok helyi érzéstelenítést. Ugyanúgy fáj. Látni akarom őket, nem a fájdalommal foglalkozni. Remeg a testem. Próbálok rájuk koncentrálni.
Aztán kész leszünk, az orvos és a szülésznő elköszönnek. A takarítónő felmos némi vért a padlóról. Kár volt, mert ahogy felállok és elkísérnek zuhanyozni, újra végigfolyik a vér a kövön. Kifejezetten fel vagyok dobva, erősnek, legyőzhetetlennek érzem magam. Semmi bajom. Nem fáj sehol. Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem szédülök, mintha életem legpihentetőbb alvásából ébredtem volna. Gyönyörű vagyok. Ezt meg is jegyzi a férjem. Végre mindennel elkészülök, és a karjaimba vehetem újra a babát.
Félhomály van. A férjem megtalálja a hangját. Csendben beszélgetünk. Élvezzük a bársonyos bababőr érintését, nézzük a ráncos öregapó tekintetet. Hát megérkezett. Nincs benne semmi földöntúli csoda, hisz annyira természetes, annyira a részünk, annyira a miénk.
Néhány órával később a férjemnek el kell mennie. Különös érzés, hogy neki csak pár nap múlva kezdődik az új élete, én viszont már szoptatok, hamarosan pelenkázok, öltöztetek, és egy síró tünemény hátsóját rázogatom.
A férjem azóta is diplomatikus maradt a témában. Nem lettem több a szemében, hiszen eddig is mélységesen tisztelt. Ő nem az a nőiség előtt leborulós típus, amit én persze imádok benne. Egyenlőek vagyunk. A testem látványa a szülőszobán nem rázta meg, nincs gond az intimitással azóta sem. Semmi olyat nem látott, amit nem akart. A fejemnél állt végig. Nem élte meg túlságosan nehezen a vajúdásomat sem. Azt mondja, hogy nem számított ilyen gyorsan és flottul lezajló szülésre. Neki tulajdonképpen tényleg fáklyásmenet volt. Vért nem látott, nem is figyelte, és nem is érdekelte volna. Ez nem az az idegállapot, ahol számítana ilyesmi.
Nem lett könnyes a szeme mikor meglátta a maszatos, kékes-vöröses gyermekét. A közösen töltött első órák viszont gyönyörű emlékekkel teltek meg. Ezek a pillanatok voltak azok, amiket közösen és mélyen elérzékenyülve meg tudtunk élni.
Számomra az apás szülés nem azt jelentette, amire számítottam. Nagyon szoros a kapcsolatom a férjemmel, de a puszta jelenlétén kívül nem tudott nekem mást adni. Nem együtt csináltuk. Ezt bizony én csináltam végig. Nekünk nem hozta meg az “elvárt örömünnepet” az apás szülés. Ha lesz második szülésem, akkor nem biztos, hogy ennyire kardoskodni fogok a dolog mellett.
Abszolút jó élmény volt az apás szülés mindkettőnknek, de mégis azt gondolom, hogy most már máshogy döntenék. Megpróbálnám dúlával, csak szülésznővel, vagy az én drága anyósommal végigcsinálni. Mindenképpen egy nővel, aki átélt már ilyet, aki tudja, mit jelent a fájdalom, mit jelent életet adni, mit jelent a testemből elengedni egy másik testet, aki tudja, mikor mit kell tenni, hogyan lehet könnyíteni fájdalmon, és tényleg aktívan, nagy tapasztalattal tud végigkísérni a szülésen.
Ilyen volt az én szülésem.
A tiéd biztosan más lesz, mert nincs két egyforma szülés, és nincs két egyforma édesanya.
Második, vagy többedik babánál mindenki esélyt kap arra, hogy újra átélje, más nézőpontok szerint, tisztábban látva és kicsit tapasztaltabban a szülést. Aztán persze egy pillanat alatt minden át tud íródni, a tervezés semmit sem ér, az érzéseink pedig a fejük tetejére állnak. Apával vagy más – számodra kedves – segítővel, fogadott orvossal vagy anélkül, otthon családi körben, kórházban… Dönts bárhogy, a szülés mindig óriási kaland, és életed meghatározó élménye lesz!
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
LMR-CH-20210601-03.