Nem akarom elhinni, hogy ez a szoba létezik. Pedig ott ülök a recsegő bőrkanapén, a szobában megrekedt fülledt, poshadt, ezertonnás, tudni nem akart percekkel telítődött levegőben, és nem tudom, hogy sírjak vagy hisztérikusan nevessek a feleslegesen, de kötelességből odatett réges-régi szexmagazinon – hátha nincs valakinek 2019-ben pornóképes, mobilnetes, nagy képernyős telefonja. Péter beszámolója következik a meddőségkezelés sötét bugyrairól.
Én nem lehetek itt, ez nem történhet meg velem, ez nem lehetek én, semmi közöm az egészségügyhöz, ehhez a csődhöz, mi a fenét csinálok itt? Az biztos, hogy nem azt, amit kellene, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt és most nekem gond nélkül teljesíteni kellene nagyon rövid időn belül.
Odakint megkaptam a poharat, kényszeredetten leültem a többiek közé. Már a mozdulat közben tudtam, hogy hiba volt – közel vannak egymáshoz az ülések, egymáshoz préselődik a könyökünk, összébb húzzuk magunkat. Felállni még kínosabb lenne. Minden kínos, létezni, ott lenni sem akarok. Úgy teszünk, mintha háziorvosnál vagy fogorvosnál lennénk, pörgetjük a mobilt, és igyekszünk nem nyilvánvalóvá tenni, hogy perceken belül pornót fogunk nézni rajta. Legálisan. Muszájból. Jó lenne poénként átélni, de csak a savanyú, riadt, tanácstalan, sikertelen valóság üli meg a folyosót. Nincs cinkos összekacsintás, nincsenek vígjátékbeli pillanatok.
Időről-időre faarccal kijön egy srác az ajtón. Valamikor sorra kerülök, az ajtó mögött egy kis közlekedő van, négy ajtót is látni, az egyik résnyire nyitva van, besurranok gyorsan. Aztán ülök a recsegő bőrkanapén.
Letolom magamról a ruhát, pörgetem a tartalmat a telefonon, egyik videó sem érdekel, mint az őrült kattog az agyam, egyre idegesebb leszek, az idő meg megy. Kiválasztok egyet. Még tovább telik az idő. Valaki erőből lenyomja a kilincset, nekifeszül az ajtónak. Ilyen nincs.
Foglalt! – kiáltom ki. A feszülés abbamarad, de már nem megy ki a fejemből, hogy várnak rám, túl sok idő telt el, nem tudok koncentrálni. Most tényleg úgy fogok innen kimenni, hogy üres a poharam? Pedig fogom tenni, nem akarok itt lenni, nem akarok itt maradni egy percet sem, megalázó, dühítő, ennek nem így kellene lenni, p*csába az egésszel!
Kimegyek, odaállok a leadós pult elé és azt mondom, hogy ez most nem fog menni.
– Nem akar még próbálkozni? A beültetéskor itt kell ám mintát produkálni! – tolja rám az extra lelkiismeretfurdalást az asszisztens. Egész lényemmel érzem, hogy az biztos nem fog megtörténni, mondom, hogy köszönöm, ez most sokat segített, majd köszönés nélkül kifordulok a szobából. Ég a bőröm, égek itt belül, ki akarom törölni ezt az egész reggelt magamból, hogy ne is emlékezzek rá, és érzem, hogy micsoda aljas dolog lesz megmondani a Lánynak, hogy én biztos nem csinálok gyereket a Meddőségi Centrumban, meg hogy egyáltalán azt sem tudom, hogy fogok én gyereket csinálni, mert sehogyan nem megy, együtt sem, hiába nyúzzuk egymást. És sehol sem fog, ha ezt így kell, és nem tudom, hogy mit fogok csinálni, nem tudom, nem tudom, nem tudom, hogy lesz nekünk gyerekünk, egyszerűen nincs helyem már levegőt kapni, és nem tudom, hogy milyen ajtó maradt még nyitva, de ezen a négy ajtón én többet képtelen vagyok bemenni.
Na ilyen lelkileg a lombik, ha férfi vagy. Nem tudom, milyen a nőknek, én csak láttam, ott voltam, elkísértem, de tudni azt a belső rejtélyt, a szeméremtől méhig tartó, szívig, lélekig felérő, belső, láthatatlan, gyűlölt útvesztőt, nem tudhatom.
Csak azt tudom, hogy elmentünk magánba. A három inszeminációhoz szükséges mintát már otthon produkáltam, ott be lehetett érni 45 perc alatt. A kényszer, hogy takkra, időre mintát kell produkálni azt hozza magával, hogy tisztelni kezdem a férfi pornósztárokat, hiszen a délután kettő harmincas cél, belekalkulálva a hektikus forgalmat a Hungárián, sok tervezést igényel. Kalkulálni kell a dugóval, mi van, ha túl korán, vagy túl későn kezdek? Ideges vagy, ezer dolog jár a fejedben, és egyetlen dolgot nem kívánsz éppen, az pedig a szex. Se egyedül, se nem egyedül.
A Lány először betelefonált, hogy késni fogunk, új időpontot kért. Nem megy könnyen, tele a rendelő naptára, de összehozzák. Amikor beérünk és letesszük a bepoharazott, felcímkézett spermám a pultra, ahol egyébként kártyával fizet, meg orvosi dokumentumok tologat az ember, abban a pillanatban tudom, hogy legalább három másik nő tud arról, hogy nehézségeim voltak az időzítéssel. Mindenki profi, a teendők és az adminisztráció mögé rejtjük a nyilvánvalót. Vagy csak én rejtem. Lehet, hogy senki mást nem érdekel. Lehet, hogy teljesen láthatatlan vagyok a végtelen nyolc órák rendelési futószalagján. Leülök a Lánnyal a folyosón egy kanapéra. Nem bőr, nem recseg, frissek a lakberendezési magazinok is. Vajon ki találhatta ki, hogy lakberendezési magazinok kellenek egy termékenységi klinikára? Irgalmatlan sok idő telik el, meddig jó még a cucc? Aztán behívják a Lányt, és helyettem egy idegen van vele és felhelyezik bekevert pohártartalmat. És nem én vagyok vele és benne, és nem otthon vagyunk. Később beengednek hozzá. Bután fogjuk egymást kezét, beszélgetünk, viccelődünk, és bár nyugodt a szoba, de halk a szó, és hideg az asztal, és hidegek a drága gépek körülöttünk. Egyik inszemináció sem sikerült.
Azt tudom, hogy már kérges ő is, kérges vagyok én is, amikor intézményt váltunk. Másoknak igen, nekünk nem adott pluszt, de főképpen nem adott eredményt. A Lány hirtelen kimondja, hogy lombikot akar. Ezer fényévet ugrottunk hirtelen, fogalmam sincs, mit meccselt magában, és én hirtelen csak a magam része miatt aggódom, hogy nehogy megint egy szobába kerüljek, és neadjisten, hogy a szomszéd műtőszobában várjon rám, mert én hétszentség, hogy lebénulok.
Azt tudom, hogy majdnem kifordulok abból a mélypesti, lakótelepi lakásból, ami a választott nőgyógyász rendelője. Nyár van, brutális, földet döngölő meleg, egy öreg sámlival támasztották ki a lakás bejárati ajtaját. Bepillanthatunk a hetvenes évek óta felújítást nem látott konyhába. Fürtökben lógnak ki az várakozók az előszobából, várnak a gangon is, és szinte ijedten, rémülten ugrik rám a gondolat, hogy mi nem vagyunk odavalók. Nekünk amúgy minden rendben van az életünkben, ehhez a homályos, sötét, beteg oldalhoz nincs közünk. Mi Horvátországban voltunk nyaralni, ránk a tengeren sütött a nap, éppen csak hazajöttünk, nem akarok még ekkorát zuhanni.
A Lányra nézek, de talán direkt nem veszi fel a pillantásomat, kettőnknél is elszántabb, ezer embernél is elszántabb, vagy csak az utolsó erejébe kapaszkodik kétségbeesetten, és nem engedheti meg magának, hogy rám nézzen, hogy beismerje a sámlit, és a leharcolt konyhát, ezt az ijesztő mélyvalóságot üvöltő lakást. Az ismerőse ajánlotta ezt a helyet, innen nincs hová mennünk. Ennyink van. Ez a vége.
Azt tudom, hogy a gangos, lakótelepi lakás után még szürreálisabbra váltunk, egy családi házba járunk. Eldobható sapkát húzunk a cipőnkre, sorszámot húzunk és fiatalosan és lazán köszönünk a laza és fiatalos, a gyermektelenségtől ősöreg pároknak.
- Sziasztok!
- Sziasztok!
És már csak a felkiáltó, üdvözlő hangsúlyban is több hazugság van, mint amennyit csak elgondolni is bírok. De fiatalok és fiatalosak vagyunk, lehet még gyerekünk. Mindenhol mi ülünk, tucatszámra másolt klónok vagyunk, akár nekem is lehetne olyan cipőm, egy helyen vették a lányok a nyári ruhát, egyszer mi ülünk a kanapé szélén, másszor a klónjaink, és cserébe mi szorulunk a lépcsőre.
Otthon kell dolgoznom magamon, ez már a létszám miatt is nyilvánvaló. Futószalagon terelik a gyermektelen tömegeket, hogy valahogy termékenységet passzírozzanak beléjük. Futószalag, de sajnos nem gyártósor, ijesztő számokat hallunk: hányadszorra mennek újra és újra és újra neki az egésznek, pedig igyekszem nem beszélgetni – azt hiszem, a Lánynak sincs kedve ehhez.
A beültetés aztán más, azt meséli, az a futószalag legoptimistább, legvidámabb része. De nem bírja a dugóban araszolást hazafelé, félre kell állnom az autóval, de túl késő. Próbálnék viccelni a hányással, de nem merek, ott van benne egy megtermékenyített petesejt, és még soha nem jutottunk ennyire sem, és annyira félek, hogy legszívesebben mozdulatlanul tartanám őt, levegőt sem merek venni, reménykedni sem merek, az órára nézni sem merek, mert nem telnek a percek, sem a napok, elviselhetetlen ez a majdnem, ez a hátha, ez a közelség, nem merem kiengedni a gondolataimat.
..
..
..
És végre az orvost mást mond, mint addig. Végre valami megváltoztatott valamit valahol, nem gondolkozok rajta, nem akarom megérteni, csak át akarom érezni azt a bizonyosságot, a végtelenségig akarom újra meg újra lejátszani, hogy a doki kimondja.
- Terhesgondozásra javallom, gratulálok!
Kezet fog velünk, bódult vagyok, kimegyünk a házból, a járdán sétálunk a kocsiig. Soha nem sütött még úgy a nap szeptemberben.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220602-86