Szülőként sokféle nehézséggel kell szembenéznünk. Talán az egyik legmélyebb félelem, amire nem is gondolunk szívesen, az, hogy a gyerekeinkkel történik valami. Egy kisbaba elvesztése, a halvaszületés pedig annyira fájdalmas történet, hogy nagyon kevesen vannak, akik őszintén beszélnek róla. Éppen ezért vagyok nagyon hálás a 47 éves Erikának, aki ma már három egészséges fiú édesanyja. Az első kisbabáját, Eszterkét vesztette el a terhesség egy késői szakaszában, és vállalta, hogy elmeséli a történetüket a Veled minden lépésnél blog olvasóinak.
Veled Minden Lépésnél: Szia Erika, köszönöm, hogy vállaltad az interjút, és beszélsz erről a nagyon nehéz témáról, amit a késői vetélés, a kisbabád elvesztése jelent. Biztos vagyok benne, hogy a történeted sokat adhat azoknak, akik hasonló helyzetet éltek át, vagy van ilyen család a környezetükben.
Erika: Ez már nagyon régen történt, és remélem, hogy azóta van változás ezen a területen, öntudatosabbak lettek a nők, az anyák. Bár úgy látom, hogy a körülöttem lévő fiatalok, akik most várnak babát, ugyanolyan bizonytalanok, mint én voltam, ugyanúgy el vannak veszve az információk között. Az az öntudatosság, amivel ma már rendelkezem, inkább az évek, az élettapasztalat és a négy terhességem eredménye, meg persze az abból született három gyerekem felneveléséé. A történetünkkel kapcsolatban a fő élményem a sodródás: az események vittek magukkal, senki nem mondott semmit, nem voltak információim, és utána sem kaptam támogatást.
VML: Kérlek, meséld el, hogyan történt?
Erika: 1999-et írtunk, és az első babánkról van szó, aki ma már huszonéves fiatal nő lenne. Az esküvőm után, 25 évesen rögtön teherbe estem. Nagyon örültünk neki, nagyon vártuk, így terveztük: ha már házasok vagyunk, akkor rögtön jöhet a baba. A terhesség rendben zajlott, semmi nem zavarta meg – mígnem egyszer hirtelen bevizesedtem. Nagyon megduzzadt a kezem is, a lábam is, a vérnyomásom pedig 120/80 volt – ami általában normális, de ehhez tudni kell, hogy nekem alapvetően nagyon alacsony a vérnyomásom. A megszokott értékeimhez képest bizony ez is magasnak számított. Nagyon vékony bokám van és még ebben az állapotban sem volt olyan vastag, bár én tudtam, hogy ez már vizesedés. Láttam a különbséget az alapállapothoz képest, és más volt a tapintása is, de mindenki azt mondta, hogy egyelőre minden rendben. Épp előző nap voltam orvosnál, alaposan megvizsgált, mindent megnézett és rendben talált.
Néhány nappal később – emlékszem, egy csütörtöki nap volt – azt éreztem, hogy a baba nagyon nem úgy mocorog, ahogy kellene. Ekkor volt 26 hetes. Elmentem a védőnőhöz és ő nem talált szívhangot. Beküldött a kórházba és ott egyértelműen kiderült, hogy a kisbabám már egy-két napja nem él.
VML: Mit tettek a kórházban, miután ez kiderült?
Erika: Azt mondták, hogy maradjak benn, és méhszájtágító zselét helyeztek fel. Próbálták megindítani a szülést, de semmi nem történt, egész nap a szülőszobán voltam. Mellettem érkeztek a babák – annyi szerencsém volt, hogy legalább egyágyas szülőszobát kaptam. Éjszakára megengedték, hogy visszamenjek a kórterembe aludni. A szombat is nagyrészt várakozással telt, de este már kezdtek annyira fájni az összehúzódások, hogy szóltam, hogy hívják be az orvosomat – ő azonban akkor már ott volt. Miattam jött be, valahogy megérezte, hogy ekkor lesz szükség rá és nagyon leszidta a személyzetet, hogy eddig nem adtak nekem fájdalomcsillapítót. Én nem is tudtam akkor, hogy mit kaphatnék, mire van lehetőségem.
VML: Milyen volt maga a szülés?
Erika: Amikor megszületett a baba, az a pillanat éppen olyan volt, mint később a három fiamnál: azt az euforikus érzést, amit a hormonok aktiválnak, ugyanúgy megtapasztaltam. Nem néztem meg a babát, de nem is kérdezték meg, hogy szeretném-e. Féltem, hogy ez a kép marad meg bennem róla. Egy takarítónő, aki ott dolgozott a szülés után – ő mondta, hogy nagyon szép kisbaba, éppen olyan, mintha élne, csak picike. Nem tudom, jó lett volna-e, ha megnézem. Azóta sokat olvastam erről: ma már azt javasolják, hogy ilyen esetben meg kell nézni a babát és el kell búcsúzni tőle – én ezt nem tettem meg. Senki nem mondta, hogy ez jó lenne, fontos lenne.
VML: Ebben a helyzetben egyáltalán voltál olyan lelkiállapotban, hogy magadtól gondolj erre? Hiszen vajúdtál két napot, és született egy kisbabád, aki nem élt.
Erika: Bennem akkor semmi más nem forgott, mint hogy ezen túl legyek, és legyen új babám. Csak arra koncentráltam, hogy túlessek a rossz dolgokon, nem jutott eszembe az elbúcsúzás.
VML: Milyen érzések kavarogtak benned? Gyász, döbbenet?
Erika: Akkor még nem. Nem gondoltam arra, hogy egy halott kisbaba van bennem, pedig két napja még mocorgott. Csak és kizárólag az járt a fejemben, hogy előre menjünk, legyünk túl rajta, legyen ez a múlt és kezdhessük újra. Én így tudtam túlélni.
VML: Egyedül voltál?
Erika: Sokszor volt benn nálam a férjem, egyszer anyósom is bejött ezalatt a két nap alatt. Érdekes, de anyukámra nem emlékszem.
VML: Tudott valaki támogatni? Egyáltalán, mit lehet mondani egy ilyen helyzetben?
Erika: „Majd lesz másik.” Ez volt a legtöbb, amit mondani tudtak. Ők is, mint én, a jövőre igyekeztek koncentrálni, túllépni ezen és már a következő babára gondolni.
VML: A szülésnél bent lehetett a férjed?
Erika: Nem volt bent, mert a szülés maga este indult be és nagyon hirtelen jött. Ha nem vagyok benn már két napja, nyilván jött volna velem, de így nem tudtuk hirtelen behívni.
VML: Hogy érezted magad utána? Említetted a születés euforikus pillanatát – de mi jön ez után?
Erika: Üresség. Ha nem is rögtön, de amikor hazamentem, akkor óriási ürességet éreztem. Bár nem vettünk még semmit, hiszen csak a 26. hétnél tartottunk, de baba nélkül hazamenni… Az járt a fejemben, hogy most hogyan tovább. Hiszen nekem most anyukának kéne lennem, de nincs, nem lesz kisbabám. Csak lézengtem a lakásban, üres volt minden. Egy ideig nem mertem emberek közé se menni, nagyon zavart volna, ha kérdezgetik, mi történt. Három hónap múlva mentem dolgozni, még a szülés eredetileg kiírt időpontja előtt.
VML: Mennyire tudtad feldolgozni a kisbabád elvesztését ebben a három hónapban?
Erika: Aznap jött meg a menstruációm, amikor szültem volna. Ez nagyon jó volt, számomra az újrakezdést jelentette. Nagyon vártuk, hogy megjöjjön, már gyógyszert is kaptam, és nagyon örültem, hogy végre újra menstruálok. Akkor egyébként nem gondolkodtam annyit ezeken a dolgokon, azóta sokkal többet töprengek rajta, hogy mi hogyan történt.
VML: Mi mindenen szoktál gondolkodni?
Erika: Például amikor a kórházban bejött hozzám az anyakönyvvezető és anyukának szólított. Hű… nagyon előttem van, még azt is látom, hogy mit viselt. Azt kérdezte: anyuka, mit szeretne a babával? Nem is értettem: milyen babával? Én nem vagyok anyuka! A kórteremben feküdtek olyan nők is, akik abortuszra érkeztek. Volt, aki nagyon lazán állt hozzá, más borzasztóan ki volt borulva. És volt még egy olyan anyuka is, aki hasonlóan járt, mint én. Ezen is szoktam gondolkodni, hogy hányféle történet van, amit nem ismerünk, amiről nem beszélünk.
VML: Mi történt végül a babával?
Erika: Nevet adtunk neki, Eszterkének hívom azóta is, de nem temettettük el. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amit lehet, hogy kellett volna. Nem tudom. Sok gyászfeldolgozásról szóló cikket olvastam azóta és ma már úgy gondolom, hogy sokkal könnyebb elengedni, ha eltemeted és megadod ennek a módját. Nekünk volt választási lehetőségünk, ugyanis, ha élve születik a baba és utána veszítik el, akkor mindenképpen el kell temetni. Ő viszont halva született, és a családom azt mondta, hogy a temetésnek költségei vannak, és egyébként úgysem segít. Nem tudom, lehet, hogy mégis segített volna.
VML: Azóta, utólag elbúcsúztatok tőle valahogy?
Erika: Van egy kis virág és egy angyalka alakú mécsesem, ezeket szoktam mindig meggyújtani a születése napján, márciusban. Idén már 23 éves lett volna és tavaly volt az első év, hogy elfelejtettem ezt a szertartást. Mintha elengedtem volna, ahogy felnőtt korba lépett. Az is érdekes, hogyan változott a képem róla. A férjemnek göndör haja van, apukámnak fekete, és emiatt mindig egy copfos, göndör fekete hajú kislánynak láttam. Idővel ez a kép egyszer csak megváltozott, és most már egy fiatal, felnőtt nőnek képzelem, amilyenek most a fiaim középiskolai osztálytársai. Arra is szoktam gondolni, hogy mostanában költözne el itthonról. De arra is, hogy ha ő élve született volna, akkor nem biztos, hogy lennének a fiaim, egészen más lenne most a világ.
VML: Volt előtte elképzelésetek arról, hogy hány gyereket szeretnétek?
Erika: Mindig sok gyereket akartunk, most a három fiúval úgy gondolom, hogy jobb lett volna a négy. A két első fiam és a harmadik között nagy korkülönbség van, jó lett volna, ha a kicsinek is lenne egy korban hozzá közelebb álló testvére. Eszterke után pontosan 14 hónappal estem újra teherbe, majdnem két évvel az első szülésem után érkezett végül az első fiam, egészségesen.
VML: A második terhességnél számított, hogy mi volt az előzmény?
Erika: Csak annyira, hogy korábban elmentem táppénzre. Nem nagyon hamar, a 25-26. héten, de nem dolgoztam végig. Nem volt emiatt se több, se más vizsgálat. Ultrahangra a protokollban előírtnál gyakrabban jártam, mert magánorvosom volt, de ez az első alkalommal is így történt. Talán annyi, hogy emiatt lett császármetszés mindhárom szülésem. Az orvosom ugyanaz volt mind a négy szülésnél, benne teljesen megbízom, nem tartom hibásnak egyáltalán. Érdekes, hogy amikor kiderült, hogy ez a baba fiú lesz, teljesen megnyugodtam, onnantól egyáltalán nem aggódtam. Ez csak a legkisebb fiamnál jött elő újra, őt ugyanis sokáig lánynak nézték. Valahogy a halvaszületés és az, hogy a baba kislány, összekapcsolódott bennem.
VML: Visszatérve a szüléshez – kivizsgálták, hogy miért történt ez veletek, volt-e egészségügyi oka?
Erika: Genetikai vizsgálatra küldtek, más nem volt. Utólag gyanús a magas vérnyomás és a vizesedés miatt, hogy ez a HELLP szindróma lehetett, de nekem annyit mondtak, hogy ahogy van bölcsőhalál, úgy van méhen belüli halál is. A baba teljesen egészséges volt, genetikai betegséget nem találtak, és a szülés után én sem voltam beteg. A tejem beindult és nagyon fájt a mellem – kaptam rá gyógyszert – de ezt is úgy fogtam fel, hogy már a jövőre gondoltam: majd a következő babánál is biztosan lesz elég tejem.
VML: Nagyon csodálom benned, hogy ezt így túlélted. Anyaként belegondolva, ez elképzelhetetlenül nehéz lehetett.
Erika: Ezt akkor mindenki tabuként kezelte, senki nem beszélt róla. Ahogy arról sem, hogy anyukámnak is volt egy meg nem született babája, ezt mástól hallottam később. Még csak arról sem hallottam, hogy ilyen egyáltalán létezik. Senki nem beszélt róla és arra biztattak, hogy én se foglalkozzak vele, menjen tovább az élet.
VML: A férjed hogy viselte?
Erika: Ő is ugyanerre koncentrált: éljünk túl, lépjünk túl rajta, haladjunk előre.
VML: Említetted, hogy azóta sokat olvastál a témában. Foglalkoztál a feldolgozással is, kaptál ebben segítséget?
Erika: Nem, csak magam járok utána a lelki háttérnek, olvasok róla.
VML: Nem érzed szükségét a segítségnek?
Erika: Tényleg sokat foglalkozom ezzel a témával, és nagyon mélyen érint még mindig annak ellenére, hogy már ennyi idő eltelt. Mások is észreveszik, hogy időnként nem vagyok jól emiatt. Van olyan segítő foglalkozású barátnőm, aki már felajánlotta, hogy szívesen segít, mert látja rajtam, hogy segítségre van szükségem a veszteség feldolgozásában.
VML: Te hogy érzed, szívesen élnél a felajánlással?
Erika: Igen, úgy érzem, hogy szeretnék majd foglalkozni vele egyszer, de olyan összetett az életünk a három gyerekkel, munkával, hogy valahogy mindig a napi problémák, megoldandó feladatok kerülnek előtérbe. Ezt a segítségre való igényemet a háttérbe sorolom. A legkisebb fiammal szoktunk erről beszélgetni, az is jót tesz.
VML: Ezek szerint a fiúk tudják, hogy volt a születésük előtt is egy kisbabád.
Erika: Persze, ők mindent tudnak. A kicsi a leginkább fogékony a beszélgetésre, ő most tízéves. Annyit tud, hogy van egy nővérkéje, aki a nagymamával és a nagypapával van, ők együtt vannak – ilyenekről szoktunk beszélgetni.
VML: A három egészséges fiú lehet gyógyír a kislány hiányára?
Erika: Nagyon hiányzik. Tény, hogy korábban azt mondtam, hogy inkább három fiam legyen, mint három lányom. Mindig fiút szerettem volna, és emiatt van is egy kis bűntudatom, mintha tudat alatt ezzel is okozhattam volna a bajt. Most meg hiányzik az, hogy egy kicsit jobban egyensúlyban legyenek a férfi és női energiák itthon. Mennyire más lenne, ha itt lenne a felnőtt lányom, akivel vásárolgatnék vagy csajos programokat csinálnék… Kicsi korban még voltak a fiúkkal lányosnak mondott elfoglaltságaink, kreatívkodtunk, de ma már nagyon férfias, fiús érdeklődésűek.
VML: Most, hogy beszélsz róla, hogy vagy?
Erika: Ilyenkor mindig elgondolkodom: én most is mosolygok, nem sírtam el magam a beszélgetés alatt sem. Akkor is mosolyogtam, amikor kijöttem a kórházból – én kínomban is mosolygok. Akkor megjegyezték, hogy hogy mosolyoghatok, ha ilyen tragédia történt az életemben. Ez annyira belém ivódott, hogy azóta próbálok nagyon figyelni a reakcióimra, de én így működöm.
VML: Tapasztaltál elvárásokat ezzel kapcsolatban?
Erika: Igen, erről nem szabad beszélni. Ne beszélj róla, nem volt gyereked, ő nem létezik – ezeket hallottam. De megtapasztaltam a másik oldalt is, amikor egy kolléganőm hozzám hasonlóan elvesztette a babáját. Megpróbáltam beszélni vele, hiszen én tényleg tudom, mit érez, de ő nagyon csúnyán elküldött, mert nekem akkor már megvolt a három fiam. Nagyon nehéz ráérezni, hogy kinek mi segít. Nekem akkor a jövőre való koncentrálás vált be, de mivel ennyi év után is ilyen mélyen érint ez a veszteség, egyre többet gondolok arra, hogy talán mégis érdemes lenne szakemberhez fordulnom.
VML: Nagyon hálás vagyok, hogy vállaltad az interjút és ilyen őszintén meséltél a Veled minden lépésnél blog olvasóinak erről az érzékeny témáról! Kívánom, hogy megtaláld a számodra megfelelő segítséget és a lelki nyugalmat.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220602-86