„Február 24-én, csütörtökön egy olyan programon vettem részt, amin gyerekeknek tartottunk workshopot környezettudatos viselkedésről. Hulladékot szelektáltunk, palántát ültettünk, a szomszédos asztalnál a komposztálásról volt szó. A workshopok szünetében pillantottam rá a telefonomra, és elfogott az a „tudtam, de mégsem akarom elhinni” érzés.” Kecskés Timi írása következik.
Az jutott eszembe, hogy néhány éve, amikor kitört a klímapánik a lángoló esőerdők és az óceáni szemétszigetek kapcsán, egyszer kétségbeesetten kifakadtam a páromnak: milyen világra szültem három gyereket, milyen életük lesz vajon, és hogyan üljek itt tétlenül, ha semmit nem tudok tenni az érdekükben? A párom józan, higgadt válasza a következő volt: nézzük meg, tényleg nem tudunk tenni semmit? Kezdjük el a magunk apró lépéseit, keressük meg a lehetőségeinket! Így tettünk, és hosszabb távon ezzel nagyon sokat segítettem a klímaszorongásomon.
Hogy miért jutott eszembe most ez a történet? Mert nagyon hasonlókat élünk meg most is. Itt vagyunk egy olyan történelmi helyzetben, amilyenben még nem nagyon voltunk, és mindenki tele van aggodalommal. Mi az, amit mégis megtehetsz, hogy megőrizd a józan eszed?
Nem baj, ha félsz.
A félelem nem rossz, hanem adott helyzetben természetes. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki fél, de mégis teszi, amit kell. Ne próbáld elrejteni, megtagadni, ilyenkor minden érzés valid. Pánikba viszont nem lenne jó átcsúszni, és az sem mindegy, hogy a gyerekeknek mit közvetítünk. Szerencsére már sok szakember segített abban, hogy mit és hogyan mondjunk nekik – szerintem kulcsszavakban az igazat, röviden és annyit, amennyit kérdeznek. Nem ciki, ha nem tudsz vagy nem értesz valamit, a gyerekek előtt sem kell mindentudónak látszani.
Leírom, én mit teszek a mentális egészségem megőrzése érdekében, mióta háború van.
Tájékozódom, olvasok híreket, de erősen megszűröm, honnan és milyen információkat fogadok be. Csak egy-két hírcsatornát követek a közösségi médiában, és tudatosan választom el, mikor és mit akarok megnézni. A képeket szűröm, videókat egyáltalán nem nézek. Ez nem a fejem homokba dugása, a hírekkel képben vagyok, de a háború élőben nézését és ennek a hatását kerülöm.
Arra koncentrálok, ami itt és most jó és biztos az életünkben. Elsősorban, hogy megvagyunk, együtt vagyunk és szeretjük egymást.
Megkeresem, hogyan tudok segíteni. Ehhez a Heti Betevő oldala volt az első jó forrás, de mindig figyelem aktuálisan, hol mire van szükség. Nem mindegy, hogy a határra küldök adományt vagy Budapesten elhelyezett családoknak. Lehet, hogy álláskereséssel, tolmácsolással vagy éppen pénzzel fogok tudni segíteni – találjuk meg azt, amiben hasznosak lehetünk. Fontos tudatosítani, hogy mi jelenleg a segítő pozíciójában vagyunk, szerencsére nem a másik oldalon.
Beszélek a félelmeimről, nem temetem el őket magamban. Akár így, hogy írok róluk, akár egy közösségben, akár a családommal vagy a barátaimmal – a lényeg, hogy ne őrizgessem magamban az aggodalmaimat. Ha a gyerekeknek is beismerem, azzal nekik is megengedem a félelmet, és így kontroll alatt is tudom tartani.
Arra irányítom a figyelmemet, amire hatással vagyok. Ide tartozik az, hogy mit nézek és olvasok, mit mondok a gyerekeknek, és mennyi felnőtt világot engedek át az ő világukba. Hatással vagyok a saját reakcióimra, a kommunikációmra, arra, hogy mit teszek itthon, a munkámban, a közösségi médiában és segítségnyújtásként. Hatásom van arra, hogy mire adok engedélyt magamnak azért, hogy megtartsam a mentális egészségemet. Egy héttel a háború kitörése után éppen a kisfiam születésnapjára vásároltam tulajdonképpen luxuscikknek minősülő dolgokat – tortaalapanyagot, meg a kedvenc üdítőjét – és elkapott egy lelkiismeretfurdalási roham, hogy jogom van-e ehhez. Beletelt néhány órába, amíg lecsillapodtam és tudatosítottam magamban, hogy igen, szabad ünnepelnünk, szabad örülnünk, és ha nem sütnék tortát, az semmilyen hatással nem lenne a világ eseményeire, a kisfiam lelkére viszont igen.
Hatásom van arra is, hogy mennyit és hogyan használom a közösségi médiát. Tudjuk, hogy ezek a platformok békeidőben sem feltétlenül tesznek jót nekünk az összehasonlítások, a megfelelés, a világról mutatott téves kép miatt. Most azonban még inkább fontos a tudatos kezelésük, hiszen olyan indulatok feszülnek egymásnak nagyhatalmak és átlagos kommentelők között is, amelyeknek a helyükön kezelése túlzott energiát igényelhet. Hatásom van arra is, hogy milyen véleményt képviselek, milyen tartalmakat osztok meg, mit adok tovább másoknak. Azzal, hogy az általam kezelhető dolgokat észszerű kontroll alatt tartom, magamat is megtartom, támogatom, hogy stabil maradjak a zűrzavarban.
Mindemellett lehet imádkozni, meditálni, gyertyát gyújtani – azt tenni, amiben hiszünk, amiről úgy gondoljuk, hogy segít a nagy közöshöz hozzátenni, a világ erejét növelni, kinek-kinek hite szerint.
A lényeg, hogy
OKÉ, ha félsz
OKÉ, ha nem tudod, mit mondj a gyerekednek
OKÉ, ha megy tovább az életed
OKÉ, ha bűntudatod van
OKÉ, ha sírsz
OKÉ, ha kicsúszott a talaj a lábad alól
OKÉ, ha kiutakat keresel
OKÉ, ha bénultnak érzed magad
OKÉ, ha aggódsz a jövő miatt
OKÉ, ha eközben örömmel töltenek el az életedben történő dolgok
OKÉ, ha úgy érzed, megszakad a szíved.
Minden érzés valid. Beszélj róluk valakivel. Legyél együtt sokat azokkal, akiket szeretsz. Találj egyetlen dolgot, amiért hálás lehetsz ma. Keresd meg azokat a dolgokat, amik téged megtartanak: merülj el az olvasásban, a sportban, a sütésben, a jógában. Maradj stabil lélekben, hogy számíthassanak rád. Mi most azok az ember vagyunk, akiknek ép a háza, a családja, aki képes segíteni. Ezt tudatosítsuk magunkban.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220321-65