Mit jelent ez? Érzelmi felkészülést? Anyagit? Egzisztenciálisat? A tökéletes társ fellelését? Vendégszerzőnk férfi nézőpontból osztja meg, milyen érzelem-cunami kísérte útját a párkereséstől a gyerekvállalásig.
Tizenkilenc hónapos és nagyjából nyolc különböző verziót tud arra, hogy milyen sorrendben és mennyi ideig ugráljon a testem és az idegrendszerem különböző triggerpontjain, mielőtt elaludna délután fél egy-kettő között. Végül befúrja a penge élességű körmét a köldökömbe, valami végtelen elégedettséggel végig simít párszor a hasamon (apatest, kérem az apatest!), és elalszik jobb esetben a vállamon, esetleg a hónaljamban, rosszabb esetben a nyakamon, keresztbe.
Végül csend lesz. Talán elalszom én is a bekapkodott ebéd után, de az első fordulására biztos, hogy felébreszt az automatika – nem bánom. Azt sem, ha valahol egészen lehetetlen helyen nyom, azt sem, ha egy óra után zsibbad a karom, azt sem, ha esetleg fáj már a gerincem a végén és pisilni kell.
Lassan valami féléber állapotba kerülök, ez az én, tavaly augusztus óta tartó time-lapse módom: csak nézem, ahogy az egyre hosszabb, hirtelenszőke, őrült tudós-féle borzos haján átsüt a szobába szüremlő napfény. Minden egyes nap, minden egyes délutánján ugyanabban a szobában, ugyanazon tetőtéri ablakok mögött, ugyanazon az ágyon sehova nem jutva el, utazom a legnagyobbakat. Ahogy a nap lassú ívet jár az ablakok felett, megállás nélkül kattog az agyam fényképezőgépe. Figyelem, hogy mennyit nőtt a haja, a szempillája, hogy változik észrevehetetlenül lassan, mégis elképesztő gyorsasággal ez az egészen kis ember. Hallgatom, ahogy kérlelhetetlen elszántsággal szuszog, a kétely akár legapróbb árnyéka nélkül. Meg sem kérdőjelezi, hogy neki itt és most dolga van, hogy velem van dolga, legyen az alvás, vagy triggerponton ugrálás, eszébe sem jut, hogy lehetne-e ez másképp? Irigy vagyok. Nekem csak kételyeim voltak, amíg meg nem ismertem őt.
Nagyon régen kezdődött, nem akkor, amikor a testvérem beköltöztette a férjét a lakótelepi lakásunkba, de az első konkrét fogadalmat ekkor tettem magamnak. Nem akartak albérletet fizetni, gyűjteni kell. Öten lettünk hát, évekig kerülgettük egymást a konyha, a fürdő, és a tévé között. Nem értettem. Hogy lehet ezt ennyire fordítva csinálni? Ha valaha el is veszek valakit, nekem már lakásom lesz.
Emlékszem, amikor a nővéremnek elfolyt egyik este a magzatvize. Még lehetetlenül sokáig voltak otthon, a férje még kávézott, beszélgettek, és bennem valami iszonyú ijedtség sípolt egyre hangosabban, mert tudtam, hogy nekem kell költöznöm otthonról. A testvérem órákon belül ki fog szülni engem hazulról. A tehetetlen, ijedt dühön túl megint csak az értetlenség volt bennem a legerősebb: hogy lehet az egzisztencia ilyen nyilvánvaló hiánya ellenére gyereket szülni? Ha nekem valaha gyerekem is lesz, minden, de minden készen lesz az életemben. Én mindent a helyes sorrendben fogok csinálni.
Először is élni kell. Jó sokáig, mert utána nem fogok. Utazni kell, amennyit csak lehet, mert utána nem fogok. Autó kell. Meg kell találni A Lányt, ez alap. A Lánnyal lakást kell venni – ez talán a legtrükkösebb rész, mert meglehetősen hosszútávúnak ígérkezik ez a budapesti albérletezés. Gyűjteni kell.
A Lány végül hozott lakást, de a szobákat be kellett rendezni. Legyenek rendes bútoraink, ne az, amit hirtelen akárhonnan is el tudtunk hozni. Legyen meg a konyha, a fürdő, legyen kész a háló, vásároljuk össze a nappali bútorokat az Ikeában – a következőt mindig a következő pár fizetésből. Vegyünk karácsonyra jó tévét. Nyár előtt még kiülős cuccokat a teraszra, hogy tudjunk beszélgetni a lampionok alatt a barátokkal. Persze nyaralni is kell, rengeteg helyen nem voltunk még. Kell még beépített gardrób, aztán jövőre, vagy azután, nem bánom, legyen meg az esküvő, de addig is utazzunk még, utazzunk utána is, legyünk készen, érkezzünk meg, legyen félretett pénzünk.
A Lány egyszer csak azt mondta, hogy legyen még idén esküvő, utána pedig jó lenne próbálkozni. Azt mondta, már így is öreg vagyok. Én. Öreg? Öreg a negyven? De hát még nem vagyunk készen, még a lakás sincs készen, igazából még semmi sincs készen, sok idő, sok havi fizetés, mire összepakolunk mindent. A nyaralásokra is félre kellett tenni, az autó is pénzbe kerül, és mindig kell valamit venni.
A Lánynak nem lehetett nemet mondani, hiszen nélküle itt sem és sehol sem tartanék, soha nem lennék kész, bár egyre hangosabban nyargal és kapar bennem a gondolat, hogy lehet, hogy soha nem leszek kész.
Lett esküvő, lett utazás, lett próbálkozás. Spontán, szerelmes, házas, havonta hátha-számolós. Aztán tesztelős. Hőmérőzős. Szexeltünk két nappal előtte, két nappal utána, kétnaponta, naponta, naponta többször napokon át, bizonytalanságban, félelemből és szorongásból ismételve, netről és orvostól tanulva, mégsem látva és nem tudva semmit, nem kipihenten, egyre inkább nem optimistán, nem lazán, ki tudja, hogy egészségesen-e, végül egészen elkeseredve, szerelmet, intimitást alig-alig ölbe kapva a muszáj elől. Próbálkozás. Ez a leggyűlöletesebb, legsemmitmondóbb, legtartalmasabb, a szorongást, és a semmit nem tudást legpontosabban leíró, feneketlen mélységű szó.
Valahol a bulinegyedben vagyunk. Három pár, mi vagyunk a legöregebbek. Pontosan tudom, hogy mit fog mondani perceken belül az egyikük. Ez volt az első ilyen, és amikor bejelentették a babát, a Lány a mosdóba szaladt, mint a filmekben. Mit csinált volna, ott sírjon, ahol mások örülnek? – aztán később megkeményedett, akkor már mosolygott.
Orvoskeresés ismerősökön, interneten, fórumokon keresztül. A petevezeték-átjárhatósági vizsgálat a kapu a mélybe. Jönnek az inszeminációk, a hormonok, a „poharazás”, az orvosváltás. A kitartás, ami csak elviselés, a gyerekes barátokat látogatás. Nyaralunk. A hálóba még bekerül a beépített gardrób, új kocsink is lesz egy olaszországi kisebb baleset után.
Nem akarok lombikot, mondja. Az egy jel, ha nem akar összejönni. Legyen hát örökbefogadás. Előadásokra járunk. Aztán határokat tolunk arrébb, intézményt váltunk, lombikra jelentkezünk.
Három és fél éven keresztül szorul össze a gyomrom minden egyes alkalommal havonta másfél hétig, amikor vécére megy. Mit fog mondani, ha kijön? Fogok drogériába menni?
Már nem azt érzem, hogy nem vagyok kész, már azt érzem, hogy erre nem vagyok kész, már azt nem tudom, hogy mit fogok neki mondani, hogy hozom vissza ezt az egészet egy újabb hónap után? Hogy csinálunk úgy, mintha valamennyire teljes lenne az, ami egyre inkább üresebb?
Nem tudom, hogy mikor féltem a legjobban, abban a két hétben az első beültetés után, vagy a tizenkettedik heti genetikai ultrahang utáni időszakban, amikor határértéket mértek a tarkóredőre, addig, amíg meg nem jött Németországból az eredmény, hogy minden rendben van és egyébként lányunk lesz.
Igazából egészen addig féltem, amíg meg nem született Krumpli. Utána már nem értem rá félni, mert kiderült, hogy a töredékét sem sejtettem annak, hogy mennyire iszonyatosan melós egy újszülött gyerek, akit nem visznek haza pár óra után, hanem veled marad, mert te vagy az otthona.
Kiderült, hogy egyáltalán nem vagyunk készen.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
Az Elevit Complex termékek nem alkalmasak a meddőség kezelésére vagy a fogantatás közvetlen elősegítésére.
Az Elevit Complex 1-ben található cink szerepet játszik a normál termékenység és szaporodás fenntartásában valamint – a kalciummal és a vassal együtt – a sejtosztódásban.
CH-20211215-87