Bezár
Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Kecskés Tímea írását fogadjátok szeretettel.

  • Láttad azt az anyukát, megint hogy néz ki? Nem hiszem, hogy ne lenne annyi ideje, hogy legalább egy normális nadrágot felvegyen a játszótérre.
  • Igen, nagyon gáz… Nézd meg azt a kitaposott cipőt.
  • De a másik se jobb, ő meg full sminkben jön. Minek? A gyerekeknek?
  • Á, hagyd, nem sikerült még leadnia azt a tíz kilót szülés után, biztos így kompenzál.

Ismerős mondatok? Ha nem is mondtad ki vagy hallottad élesben, biztosan gondoltad már valamelyiket, cseteltél hasonlókat vagy épp a füledbe jutott, hogy rólad vagy a barátnődről mondták. Borzasztóan fájnak az ilyen kijelentések, nagyon kíméletlenek tudunk lenni egymással mi, nők. Mindent górcső alá veszünk: a másik külsejét, az alakját, a ruházatát, a haját, a sminkjét. Az életét: dolgozik-e gyerek mellett vagy nem, korán visszament vagy „otthon lógatja a lábát”, milyen a házassága, hogyan neveli a gyerekeit. Hogyan osztja be a napját?  „Hihetetlen, hogy még erre is ráér” vagy épp „nem igaz, hogy ennyi ideje sincs”. Milyen a lakása, mennyire tiszta vagy rendes, persze a mi értékrendünk szerint. Főz vagy ebédet rendel, van-e háztartási segítsége, ne adj isten bébiszittere.

Az meg, hogy milyen anya a másik, mik az elvei és mennyire sikerül azok szerint élnie, örök téma. Még a fogantatás előtt megkezdődik a „mikor jön a baba” témával, az ezzel kapcsolatos nehézségekkel és praktikákkal, haladó ítélkezők esetében a „jól meggondoltad?” témakör kivesézésével. Hiszen még fiatalok vagy már épp túl idősek vagytok a pároddal, kicsi vagy épp túl nagy lesz a korkülönbség, és különben is, „minekazilyennekgyerek”. Aztán jön a szültél vagy „csak” császár, a szoptatsz vagy tápszerezel, mikor kezded mással is etetni, pépezel, túlöltözteted vagy megfázik, van sapka vagy nincs sapka. Mindenre és mindennek az ellenkezőjére is be tudunk szólni, messze nem sikerült összefoglalnom ebben a néhány mondatban az élet minden aspektusát, amire kéretlen kritikát kaphatunk – és valljuk be, mi magunk is szoktuk adni. Talán észre sem vesszük, nem úgy értjük, nem annak szánjuk, mégis megbántunk vele másokat élőben és az online világban is.

Bevallom, én sem vagyok ettől mentes. Olyan, mintha az ítélkezés velünk születne, vagy egész pici korunktól úgy nőnénk fel, hogy megtanuljuk a környezetünkből – ez utóbbi a valószínűbb, bár ennek is vannak evolúciós gyökerei. Őseinknek ugyanis a túléléshez muszáj volt megfelelniük a közösség normáinak, így aki kilógott, azt szigorú ítélet sújtotta.

Azóta is magunkba szívjuk az ítélkezést a minket körülvevőktől, és belőlünk is kitör, ha olyat látunk, hallunk, olvasunk. Senkiről nem feltételezek rosszindulatot, mert tudom, hogy belőlem sem emiatt fakadt sokszor a bírálat. Egyszerűen kijön, böki a csőrünket, vagy a környezetünkben ez a mindennapi csevegés része. Hosszú önismereti és kommunikációs tanulás kellett ahhoz, hogy mára el tudjam csípni ezeket a gondolatokat magamban. Nem könnyű megállni egy pillanatra és nem kimondani, nem leírni azzal magyarázva, hogy ami a szívemen, az a számon – nem is sikerül mindig.

De miért bántjuk egymást? Biztos vagyok benne, hogy ha közvéleménykutatást végeznék, elsöprő többségben az jönne ki, hogy mindenki jobban örülne az összetartásnak, a támogatásnak. És mégis ítélkezünk. Hogy miért? Mert jólesik – vagy legalábbis csökkenti a rossz érzéseinket.

A pszichológusok projekciónak hívják azt a jelenséget, amikor magunkban nem vagyunk megelégedve valamivel, és másban kezdjük ugyanazt vagy valami egészen mást kritizálni. A kezdeti példához visszanyúlva: ha én nem érzem magam elég komfortosan azzal kapcsolatban, ahogy megjelentem a többi anyuka között, ha félek, hogy vajon mit fognak rám mondani – egyszerűbb megelőzni és másokat kritizálni, ahelyett, hogy elgondolkodnék a saját érzéseimen. Az ugyanis bonyolult és fájdalmas folyamat, amelynek során meg kell kérdeznem magamtól, hogy miért akarok másoknak megfelelni? Ki dönti el, hogy mit viseljek a játszótérre? Mi a fontos: hogy jól érezzem magam, amikor a gyerekemmel játszom és a szülőkkel beszélgetek, vagy a külső megjelenésem? Ezzel szemben a kéretlen kritikától bátornak érezhetem magam és magabiztosnak, hiszen határozott véleményem van, amit vállalok is. Ha van, aki egyetért velem, akkor még a közösséghez való tartozás érzését is sikerült megerősítenem. A másik fél érzéseit pedig legfeljebb csak akkor ismerem meg, ha én kerülök hasonló helyzetbe.

Én hiszek az emberekben. Tudom, hogy mindannyian jobban szeretnénk azért tartozni a közösséghez, mert jól érezzük magunkat, mert barátaink vannak ott, akikre számíthatunk. Figyelünk egymásra és segítjük egymást, és ha úgy érezzük, hogy a negatívumokra kell felhívnunk a másik figyelmét, azt is asszertíven, értő figyelemmel tesszük. Szerencsére léteznek erre tréningek, online tanfolyamok, ahol tudjuk fejleszteni a kommunikációnkat – én erre mindenkit bátorítok.

A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.

Bezár