A szülés – különösen az első szülés, az anyává válás – életünk meghatározó eseménye. Élénken él bennem az emlék, amikor az első kisfiamat hazavittük a kórházból. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a világ körülöttem nem fordult ki a sarkaiból, amikor az én életem gyökeresen megváltozott és soha többé nem lesz az, ami előtte volt. Persze ennek nem konkrétan a szülés volt az oka, hanem a kisbaba, akivel családdá kellett válnunk azokban a napokban. Mégis, a kettő nem választható el egymástól. Kecskés Tímea beszámolója következik.
Maga a szülés nem csupán testi, hanem nagyban lelki folyamat is, és mint ilyet, mindenki különféleképpen éli meg. Ugyanannak a nőnek az egyes szülései is nagyban különböznek egymástól. A terhesség, a szülést megelőző testi és lelki állapot is más és más: maga a folyamat, a fájdalmak, a hely, ahol szülünk és a segítő vagy éppen akadályozó szakemberek is. Minden hat ránk: az, hogy hogyan nyúlnak a testünkhöz és hogyan beszélnek velünk, mennyire ért váratlanul a meginduló szülés, vagy éppen az, hogy milyen színű a csempe a szülőszoba falán. Ez egy annyira összetett folyamat, hogy ember legyen a talpán, aki mindenre gondol és mindent előre ki tud találni úgy, hogy a végkifejlet ideális legyen.
Én magam az első szülésnél két dolgot tudtam: az egyik az volt, hogy olyan kórházba akarok menni, ahol 24 órában a babámmal lehetek majd és igény szerint szoptathatom. A másik pedig, hogy amit csak lehet, szeretnék megtenni a császármetszés elkerüléséért. Nem vagyok ellene a műtétnek, ha valóban szükséges – két okom volt, amiért így gondoltam. Az egyik az, hogy sok esetben a szülés természetes folyamatába való beavatkozás következménye a császármetszés, ami egyébként indokolatlan lett volna. A másik, hogy egy korábbi műtét miatt nem kaphatok gerinc környéki érzéstelenítést, az altatásnak pedig megvannak a kockázatai. Akkoriban még Budapestre kellett mennem a türelmesebb szüléskísérésért és a rooming-inért, de bevállaltuk az egy óra autózást. Nem volt rövid a vajúdásom, a labdán éreztem legjobban magam, végül a szakemberek javaslatára hanyatt fekve, lábamat a szülésznő párnás csípőjén megtámasztva, gátmetszéssel hoztam világra a kisfiamat. Az orvosnak sok szerepe nem volt, a fejemnél állt és a vizet adagolta a számba.
Akkor nem sokat gondolkoztam azon, hogyan is szültem. Hálás voltam, hogy sikerült a természetes szülés, nem volt se burokrepesztés, se más gyorsítás. Később gondolkodtam csak el, hogy fel se merült az ülve vagy állva, négykézláb, szülősámlin, pláne vízben szülés. Javasolták a hanyatt fekvést, mert az volt a megszokott, én meg fiatal, bizonytalan első szülőként csináltam, amit mondtak. Azóta tudom, hogy nem is az én dolgom szülés közben képviselni az érdekeimet és az igényeimet. Nekem akkor bele kell engednem magamat a folyamatba és csak hagyni, hogy megtörténjen. Hogy mit szeretnék, azt előre ki lehet találni, megbeszélni szülésznővel, férjjel, dúlával, akik a megfelelő pillanatban képviselhetik a kismama érdekeit anélkül, hogy kizökkentenék a folyamatból.
Másodjára, hat év elteltével már nem utaztunk. Sokat fejlődött a helyi szülészet is, bár a patkó alakú szülősámlit csak mellékesen mutatták be a szülésfelkészítőn – „nagyon ritkán van rá igény”. Hát persze, ha nem tájékoztatnak megfelelően, nem térdelnek oda a szinte guggoló kismamák elé és várják szeretettel az így érkező babákat! Persze, szülés közben megint nem én voltam a bátor úttörő. Ez volt a leghosszabb és egyúttal legnyugodtabb, legkevésbé háborított szülésem. Utólag tudtam meg, hogy a férjem aggódott a lassúság miatt, de szerencsére többször is megnyugtatták, hogy ha lassan is, de halad a folyamat, nincs gond. Itt már tényleg nem volt beavatkozás. Az egyetlen, ami miatt hiányérzet maradt bennem, az az, hogy a vajúdás legvégén szinte feküdtem a labdán, a férjem tartott hátulról, és innen nem akartam elmozdulni: legszívesebben itt toltam volna ki a kisfiamat. Persze felállítottak, és „ha már ott voltam” az aktuális vizsgálat közben a szülőágyon, akkor ott szültem meg őt. Legalább már nem fekve, hanem félig ülve – és örökre hálás vagyok ezért a szülésért, hogy hagyták a maga lassú tempójában lezajlani. Mégis, akkor elhatároztam, hogy ha lesz még gyerekünk, akkor ezt fogom kérni: hogy a kitolás idején magam választhassam meg a testhelyzetemet.
Aztán persze az élet felülírja az elhatározásokat. A harmadik kisfiam a két előző, tizenkét és tizenöt órás szülésemhez képest egy gyorsvonat volt a maga hatórás érkezésével, aminek csak egy rövidebb része volt a kórházi tartózkodás. Nem nagyon volt idő lassúságra, befelé fordulásra és a testhelyzeten való töprengésre – azóta sem értem, miért kellett burkot repeszteni, de beleegyeztem. Front volt, első havazás, sokan szültünk aznap. Bár választott szülésznőm volt – megkértük azt, akivel az előző szülésnél a véletlen hozott össze – még őt is elhívták mellőlem, mert kevés volt az ember a sok kismamához. Úgy szalasztottam a férjemet a keresésére, amikor éreztem, hogy itt az idő, nekem is szükségem van rá. A kisfiam több, mint négykilós, nagy fejkörméretű baba volt, az ülés nem esett most jól a vajúdás alatt. Főleg álltam vagy térdeltem előre dőlve, az ágyra támaszkodva. Emlékszem a szorongásra és a megszabadulás pillanatára: a vajúdás elején kaptam egy betétet bugyi nélkül, hogy tartsam a combom között. Órákig szenvedtem vele, mire rájöttem, hogy összeszorított combokkal nem lehet szülni! Eldobtam a betétet, nem érdekelt többé, mi hova folyik, kerítettek alám egy lepedőt, és innentől felszabadultan vajúdtam – aztán megint az ágy lett a vége, de most nem bántam. Volt egy kis szünet – a vajúdás végén, a kitolás előtt minden megállt egy percre, és utólag is imádom azt a hozzáállást, amivel körbeállt orvos, szülésznő, csecsemős nővér és a férjem, és türelmesen kivárták a következő összehúzódást. Mit tanultam három szülésből és sok utánaolvasásból? Azt, hogy normál, élettani szülésnél egy dologra van szükségünk: arra a bizalomra, amivel békén hagynak. Bízzanak benne, és bízzunk benne mi is, hogy a testünk erre van kitalálva, képesek vagyunk megszülni a babáinkat.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
MAN: LMR-CH-20210421-52