Oké, a legfontosabb, amit tudnod kell, hogy ez a besegít vagy részt vesz című topik még a legoptimistább esetben is rögtön a gyermeked partraszállását jelölő T mínusz 50400. másodpercében megkezdődik és a helyes válasz már itt is a „részt vesz” és nem a „besegít”.
Te, mint férfi csak részt veszel a bulin, és mint a jobb helyeken, itt sem mész oda a DJ-hez, hogy számot kérj, hanem csak örülsz, átérzel, a megfelelő pillanatokban megfogod más emberek kezét (itt értsd: hagyod, hogy a születendő gyermeked anyja, legyetek bármilyen egyéb státuszban is, eltörje az ujjaidat, ha kell, egyenként), majd a kiállás csúcspontján az egekbe lököd az ökleidet.
Péter cikke gyakorló apukaként az első kisbabás hónapokról és a nemek közti munkamegosztásról szülőként.
—
A partraszállás nulladik percétől kezdve természetesen némileg mást jelent mindez, főleg, ha úgy alakul, hogy a babát rád teszik bőrkontaktra. Rajtam nem volt, de úgy képzelem, onnan esélyed nincs csak besegíteni. Ha megkapod az első pillanatot, az valószínűleg a legutolsó sejtedig átír – de mondom, ezt csak sejtem, tudni nem tudom.
Nem fogok pszichológiai tanulmányokat idecitálni, amelyek egyre inkább az apai jelenlét fontosságával jönnek, főleg azért, mert olyanokat mondanak, hogy az apák kompetens, felnőtt emberek, és a cicin kívül minden képességük megvan egy gyermek teljes ellátásra, ahogyan az édesanyáknak is – mert ez egész egyszerűen nem igaz. Cici ide, cici oda, egyikük sem képes ilyesmire. Két olyan emberről beszélünk, akik nem egészen egy évvel ezelőtt még rozéfröccsel öntözték egymást egy random nyári fesztiválon, és most finoman szólva is tanácstalanok ijedtükben. Szó nincs arról, hogy képesek lennének bármire is egy újszülött esetében, lett légyen az akár a saját kisgyerekük.
Mindenesetre a pszichológia egy ideje arra teszi le a voksot, hogy ne csak minőségi (kevés) időt töltsenek az apák a porontyokkal, hanem kvázi egy állandó és aktív jelenlétet sulykolnak. És ez így rendben is van.
Nekem szerencsém volt, választhattam, és a részvétel mellett döntöttem. Ha magunkat nézem, nagy a valószínűsége annak, hogy csak egyszer van egy ilyen alkalom az életemben, és ha konkrétan Krumplira tekintek, őt aztán tényleg csak egyszer kísérhetem végig a szaros pelenkáktól a dackorszakon és hisztiken át, a mindent, de főleg engem elutasító kamaszkoron keresztül a felnőtt létbe. Ki nem hagynám semmi pénzért.
De: ahogy múltkor sem, most sem akarok képmutató lenni: tisztában vagyok azzal, hogy sok, ha nem a legtöbb esetben nem megfontolás kérdése, hogy az apa hozza haza a pénzt a házhoz, hanem adott és gyakorlatilag megváltoztathatatlan körülmény – ha tetszik: kényszerhelyzet.
Mindezek ellenére hadd mondjam ki: sokkal könnyebb és kényelmesebb távolabb lenni, és csak este, hétvégén beugrani. Bármilyen nehéz, stresszes, lelket deformáló és megterhelő sok esetben családfenntartónak lenni, mégis könnyebb a kinti, felnőtt társadalomban helyt állni, hiszen ott bejárt, ismert útvesztőkben menetelsz, annak ismered a szabályait, lehetőségeit, tudod, hol kapsz benne levegőt.
Nem mondom, hogy a saját gyereked mellett nem kapsz levegőt (de csak azért nem, mert majd úgyis rájössz magadtól), ám veszem a bátorságot, hogy kicsit árnyaljam a képet az állandó jelenlevés témakörében.
Ha azt mondanám, hogy az ottmaradás, beleállás automatikusan félistenné emel, vagy egy élhetőbb családi harmónia lesz a következménye, hazudnék. Az aktív részvételnek bizony az előbbiekkel ellentétes irányba ható következményei is vannak. Merthogy ugye jelen vagy, kvázi ott állsz. Néha már ez is túl sok. Egyszerűen néha jobb és többet segít, ha nem vagy ott. De tovább megyek: ha jelen vagy, neadjisten csinálsz is valamit, horribile dictu részt veszel, bizony véleményed és meglátásaid is lesznek.
Mit kellene csinálni.
Szerinted célravezetőbb lenne, ha.
Meg kellene próbálni azt, hogy.
Ha nagyobbat hibázol, talán még hangot is adsz ezeknek a gondolatoknak, sőt, ez esetben még úgy érzed, jogosan is szólalsz fel. El kell, hogy áruljam, hogy ez a folyamat a családi harmónián és a párkapcsolati stabilitáson, az anya kiegyensúlyozottságán nem sokat segít. Egész egyszerűen azért, mert ilyenkor elképesztően idegesítő és elviselhetetlen vagy, sőt, néha az életed is veszélybe kerül (csonka család).
Ha mindezek ellenére kitartasz és jelen maradsz, nemcsak a másik lesz fáradt, kialvatlan, kiállhatatlan és veszekedős, hanem te is. Rosszat mondasz, rosszkor, rossz helyen, rossz időben. Nem csak a „másiknak”, a gyereknek is simán. Megeszitek egymást, és azon fogtok versengeni, hogy melyikőtöknek rosszabb és nemcsak ő nem fog szexet akarni, hanem te sem.
Sokat láttok egymásból és megint meg kell tanulni elfogadni a másikat a legújabb legrosszabb tulajdonságaival együtt, amikor eddig is éppen, hogy sikerült válóoktól pályán belülre menteni a mindenhol otthagyott, félig üres kávéscsészéket, meg a két órákig vécén töprengéseket.
Érdemes egyáltalán erőltetni ezt a részvételt?
A nem iderángatott pszichológiai tanulmányok szerint mind a fizikai, akár a mentális fejlődésben sokat számít, ha az apa jelen van a gyermeke életében, és ezt mindenféle cifrázás és tudománykodás nélkül könnyű tetten érni. Én például másképp (szebben) olvasom az esti mesét. Kiválóan tudok Ping Kongozni, akár labda nélkül is, rajtam bátran lehet ugrálni tíz kiló felett is, és velem sokkal kevesebb réteget kell felvenni rosszabb időben.
Nem túl komolyra fordítva a szót: ha túljutunk a két emberes, negatív spirálon, azért ki tud alakulni egy értelmes, hatékony munkamegosztás, és váltó-nemalvás. Kiderül, hogy kinek mi megy jobban, ki miben erősebb, kinek mikor és mitől fogy el inkább a türelme, és még az is előfordul, hogy váltás, a másikat előnyhöz juttatás kényszere nélkül, együtt vagytok jelen egymás életében.
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.
CH-20220919-14