„Én tudom ám, hogy ti hazudtok nekem” – jegyezte meg lazán a kisfiam nagyjából nyolcéves korában, ha jól emlékszem, mézeskalácssütés közben.
Szerencsére éppen volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem azonnal reagáltam. Sejtettem már, miről van szó: néhány jól értesült kis osztálytárs mesélhette, hogy a mikuláscsomagokat bizony a szülők teszik a csizmába. Óvatosan puhatolóztam: miről is van szó? A megérzésem helyes volt, de úgy tűnt, ez az új információ nem okozott különösebb traumát a gyerekben. Megkérdeztem, ő mit gondol erről, mire előállt egy teljesen logikus magyarázattal arról, hogy a csukott ablakon hogyan jönne be a Mikulás, sokkal több értelme van annak, hogy mi tesszük oda belülről az ajándékot. Ebben meg is egyeztünk, de azért azt még fontosnak tartottam tisztázni, hogy mi a hazugság és a mese közti különbség. Szerintem ugyanis nem hazudtunk neki, hanem meséltünk.
Mi lesz, ha megtudja az igazságot?
Mi lesz, ha lebukunk? Mi lesz, ha kiderül? Mit fog szólni utána, ha megtudja, hogy éveken át hazudtunk neki? Sokszor merül fel ez a kérdés az aggódó szülőkben. Ilyenkor azt érdemes végiggondolni, hogy felnőttként, szülőként szerinted mi az igazság – azaz te miben hiszel?
Létezik a Mikulás? A szakállas, piros ruhás öregember, aki rénszarvasszánon repüli körbe a Földet egyetlen éjszaka alatt, biztosan nem. De létezhet egy mesebeli jóságos lény, aki szereti a gyerekeket, örömet akar okozni nekik, és akit mi, szülők képviselünk a mindennapokban. Az pedig bizonyos, hogy létezett egy Szent Miklós nevű püspök, aki a legenda szerint valóban éjszaka, a házba dobott adománnyal segítette azokat, akiknek erre szükségük volt, és akinek emlékére ma is él az ablakba tett ajándék szokása. Mesélhetünk Joulupukkiról, aki élő személy manókkal, rénszarvasokkal és hosszú szakállal, és akit bárki meglátogathat Finnországban.
Létezik a Jézuska? Nem hiszem, hogy szárnyas puttók teszik a karácsonyfa alá az ajándékot, amelyet egy jászolban fekvő csecsemő küld. De Jézus történelmi személy volt, és aki vallásos, az az ő születését ünnepli ilyenkor. Van fogtündér? Húsvéti nyúl? Krampuszok? Ördögök, angyalok, tündérek, szörnyek az ágy alatt? Létezik bármelyik, meséinkben, hitvilágunkban szereplő lény, akik a gyerekeink életének óvodás-, kisiskoláskorban szerves részei? Én úgy látom, minden ilyen lény valamilyen racionális maghoz kapcsolódik, vagy éppen egy-egy érzésnek ad testet – így aztán bizonyos értelemben igenis léteznek.
Önazonosnak lenni szülőként
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik kiskorában a Télapóhoz ment énekelni az áruházba, ma pedig a Mikulás jön a gyerekeimhez. Ma is vannak olyan családok, ahol a Télapóról mesélnek, máshol az angyalok hozzák az ajándékot, és ennek megfelelően különbözőek a szokások, az ide kapcsolódó történetek is. Hogy miért? Mert mi magunk is – szülők, gyerekek, családok – mindannyian mások vagyunk. Más hagyományokkal, vallási és szülői háttérrel érkezünk, és amikor megkezdjük a párunkkal a közös életünket, vagy amikor családdá válunk, akkor alakítjuk ki a saját, közös hagyományainkat. Mivel ezek évekre meghatározzák az ünnepeinket és a szokásainkat, nagyon fontos, hogy amit létrehozunk, azzal azonosulni is tudjunk.
Ha elfogadható számodra az a gondolat, hogy az ünnepekhez kapcsolható lények – Mikulás, Télapó, Jézuska, angyalok és húsvéti nyúl – egy mese részei, akkor bátran szőjétek a történeteket az adott ünnep köré. Az óvodás és ennél kisebb gyerekek, de még a kisiskolások is mesevilágban élnek, jellemző rájuk a mágikus gondolkodás. Hisznek a csodákban és jobban is értik a mesét, mint a racionális magyarázatokat. Tudjuk, hogy a klasszikus mesék és a népmesék a világ ismeretlen, nehezen megfogható részeire, az érzelmekre, a szorongásokra, a belső működéseinkre rezonálnak. Nem racionális módon, de mégis hatnak. A valóságban Csipkerózsika nem alhatott száz évig, a királyfi nem vágta át a palota köré nőtt rózsabokrok szövedékét és nem ébresztette fel az egész udvar népét egyetlen csókkal – a való életben mindez nem történhetett meg. Mégis mindannyian megértjük, mert tudjuk, milyen falakat építeni, bezárkózni egy-egy sérülés, bántás után, és csak akkor nyílni meg újra, amikor valaki megint elnyeri a bizalmunkat. Így érti meg a gyerek is a mesét és a különböző mágikus lényekhez kapcsolódó történeteket is.
Ha azonban számodra a Mikulás és a Jézuska történetéből inkább a vallási felhang szűrődik ki, és ez távol áll tőled – vagy épp ellenkezőleg, a szentek tiszteletét, az ima és a jócselekedetek fontosságát szeretnéd átadni a gyereknek – akkor alakítsd úgy az ünnepet, hogy önazonos tudj lenni benne. Semmi gond nincs akkor sem, ha a gyerek kezdettől tudja, hogy te rakod a csizmába az ajándékot, és akkor sem, ha a telet, havat, hideget hozó apókát várja. Nem az fogja megzavarni, hogy milyen történetet hall a családban decemberben, hanem az, ha a szülei felől bizonytalanságot, zavart érez, mert nem vagytok a helyeteken abban a hagyományban, amit megéltek ilyenkor.
Mi így csináljuk
Gyerekkoromban nálunk minden az ünnep előestéjén történt: december 5-én este jött a Télapó, és az ablak közé kitett csizmákba mindig hozott virgácsot is. Én a reggelre és a Mikulásra szavazok, figyelve arra, hogy azért az óvodába, iskolába odaérjünk – bár ilyenkor mindenki engedékenyebb egy kicsit. A karácsonyfát nálunk az angyalok hozzák üresen, de közösen díszítjük, és ezután teremnek alatta varázsütésre az ajándékok. Az angyalka ilyenkor csenget, és lehet betódulni a nappaliba együtt nézni a csodát. Ezek azok a dolgok, amelyeket magamévá tudok tenni, amelyekben hiszek.
A Fogtündérben viszont nem hiszek, és nem is honosítottam meg a gyerekeim életében. Egyszer-kétszer hiányolták, hogy nem történt semmi, amikor a kiesett tejfogukat a párna alá tették – ilyenkor azért gyorsan pótoltam. Ha nekik nem jutott eszükbe, akkor viszont egyszerűen együtt örültünk ennek az új fejlődési lépcsőfoknak. Gyerekkoromban nem is hallottam a Fogtündérről: mi az „egér, egér, kisegér” kezdetű mondókát mondogattuk, ha nagyon lötyögött a fogunk. Ha végre kipottyant, akkor pedig a jutalmunk az volt, hogy nagylánynak érezhettük magunkat, és napról napra figyelhettük az új fog kibújását.
Nemrégiben láttam egy felnőttek körében zajlott szavazást arról, hogy ki hány éves koráig hitt a Mikulásban és a Jézuskában. Olyan válasz nem volt, hogy ma is – pedig én hiszek benne éppen úgy, ahogy a Polar Expressz című animációs filmben láthatod. Hiszek abban, hogy létezik a csoda, az örömszerzés, a meglepetés; és hogy ezt mi, szülők valósítjuk meg egy réges-régen élt jótevőre emlékezve, az az égvilágon semmit nem von le az értékéből.
És hogy mit mondj a gyereknek, ha az oviban, iskolában hall valamit, és eléd áll a kételyeivel? Én azt javaslom, először kérdezz. Tudd meg, hogy ő mit gondol erről. Ha továbbra is hisz a ti családi hagyományotokban, és csak megerősítésre van szüksége, én megadnám neki. A többi attól függ, hogy érzi magát. Csalódott, fájdalmat érez, mert megtört a varázs? Elbizonytalanodott? Beszélgessetek! Keressétek meg, hogy mi nyugtatná meg, mitől érezné magát újra biztonságban. Beszélgessetek a mese bűvöletéről, a szeretetről, a titkok és az ajándékozás csodájáról. Hiszen nincs vége semminek: a csoda folytatódik, és ő most már abban a csapatban lehet, ahol azok vannak, akik teremtik a csodát.
A cikk a Bayer Hungária Kft., az Elevit Complex forgalmazója megrendelésére készült.
CH-20221208-74