Amikor egy kisbaba világra jön, család születik. Ez attól teljesen függetlenül igaz, hogy hogyan zajlik maga a szülés, milyen módon érkezik közénk a baba. Van, aki mindent megtesz a természetes szülésért, de mégis császármetszés lesz a vége, van, aki már eleve a műtétet érzi a saját maga számára biztonságos megoldásnak, sőt, olyan is, akinél előre tudható, hogy így fog életet adni. A szülés, születés egyik módja se nem több, se nem kevesebb a másiknál – az a fontos, hogy mama és baba biztonságban legyenek és megkapják azt a tiszteletet és törődést, ami minden nőt és gyereket, családot megillet ebben a nagyon fontos időszakban. Ismerkedjetek meg most Luca születésével édesanyja, Nóra történetén keresztül.
Nóra és Luca története
Már a fogantatás se volt egyszerű történet – meséli Nóra, amikor kislánya születésének előzményeiről kérdezem. Egészen fiatalon kaptam ugyanis egy félvállról odavetett mondatot egy orvostól, miszerint számítsak rá, hogy nehezen lesz majd gyerekem. Ez bevésődött, így amikor évekkel később eldőlt, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket a férjemmel, nem vártunk sokáig. Az a bizonyos mondat dolgozott bennem, nem is kezdtem el hónapról hónapra reménykedni, de egy év után azért már úgy gondoltam, ideje nőgyógyászhoz fordulni. Akkor már az is szempont volt, hogy olyan orvosom legyen, akiben annyira megbízom, hogy majd a terhesség végig kísérésére is megkérhessem. Mivel az addigi nőgyógyászom nem ilyen volt, keresgélni kezdtem, és több ismerősöm ajánlására egy idősebb, tapasztaltabb orvost választottam. Arra gondoltam, hogy ha valaki már évtizedek óta szüléseket vezet, azt biztosan nem érheti meglepetés, mindenre felkészült, nála biztonságban leszünk.
Megvoltak az első rutinvizsgálatok, épp a menstruáció egy adott napján kellett volna vérvételre mennem, de a vérzésem késett. Nagyon ritkán szokott ilyesmi előfordulni, mégsem gondoltam semmire: csak az időpont miatt aggódtam, hogy most megint hónapok múlva kapok csak újat! Aztán amikor csak nem jött meg a menzeszem, és egyik reggel hirtelen elkapott az émelygés a férjem amúgy nagyon kedvelt parfümjének az illatától, szöget ütött a fejembe a gondolat, és munkába menet beugrottam egy terhességi tesztért a patikába.
Így tudtuk meg, hogy több, mint egy év várakozás után végre mégis érkezik a kisbabánk! Egy májusi napra vártuk, a kedvenc évszakom, milyen jókat sétálunk majd a nyáron!
Irány a szülőszoba
A terhesség alatt igazából semmilyen problémám nem volt. Örültem a babának, szinte végig dolgoztam és óvatosan, de sportoltam is a növekvő pocakommal. A futásból egy idő után visszavettem, de beiratkoztam várandóstornára és nagyokat sétáltam. Imádtam babát várni, és nem is nagyon gondolkodtam előre. Szerencsére az orvosom idejében felhozta a témát: beszéltünk a szülésről is, elmondtam, hogy alapvetően minél természetesebben szeretném, de persze az egészségünk és a biztonságunk a legfontosabb. Ebben egyetértett, úgy éreztem, támogat.
Meglepően hamar eljött az a bizonyos májusi nap, amikorra ki voltam írva. Akkor már kétnaponta jártam CTG-re, és bár a vizsgálatok szerint a méhszájam már elkezdett nyílni, mégsem történt semmi. Jól voltam, a baba is jól volt, kaptunk még időt – de azért három nappal később már megbeszéltük az orvosommal, hogy ha a helyzet így marad, a következő hét elején megindítja a szülést. A testem biztosan tudta, mi a dolga, mert a hét végén már jöttek-mentek a rendszertelen fájások. Folyamatosan azt hittem, most már indulni kell, de mindig abbamaradtak – éppen csak aludni nem hagytak. Hát, akkor bizony nem voltam a türelem mintaképe!
Hétfő reggel aztán bementünk a kórházba, már vittük a csomagot is, és elmeséltem odabent a rendszertelen, vissza-visszatérő összehúzódásokat. Gyors vizsgálat: tovább tágult a méhszáj, lehet, hogy nem is kell indítani, irány a szülőszoba! Lehet, hogy a kislányomnak már magzatként is fehérköpeny-fóbiája volt, ugyanis ettől kezdve hosszú órákig nem történt semmi, még az addigi rendszertelen fájások sem jelentkeztek. Sorozatot néztünk a férjemmel, azt javasolták, próbáljak pihenni, mert ha mégis beindul a folyamat, akkor már nem fogok tudni. Még el is szunyókáltam egy kis időre, próbáltam pótolni a hétvégén kimaradt alvást.
Estefelé aztán jött a vizit, és mivel egész nap nem történt semmi, a kiírt időpont óta pedig már egy hét eltelt, megbeszéltük, hogy reggel megindítják a szülést. Kaptam egy szobát éjszakára, a férjemet pedig hazaküldték azzal, hogy reggelre jöjjön. Persze ahogy egyedül maradtam és kikerültem a figyelő tekintetek kereszttüzéből, újra megérkeztek a fájások, és most mintha rendszereződtek is volna! Nem voltak erősek, néha el is bóbiskoltam közöttük, de azért nem volt pihentető éjszakám.
Reggel újra szülőszoba, vizsgálat: az éjszakai fájások valamit segítettek, picit tágultam, de ha így halad a folyamat, akkor ez nagyon fárasztó lesz, mondták. Beleegyezek-e, hogy oxitocint kössenek be? Persze beleegyeztem: én is azt gondoltam, hogy nem fogom bírni, ha ez még napokig így megy, és a babának sem jó. Ha ez segít, akkor jöjjön ez!
Luca Zsófia
Jött is: az oxitocin bekötése után végre erőteljes fájások jelentkeztek. Újra behívták a férjemet, mosolyogva vártam: szülünk! Még így is hosszú menetre készültem, de legalább már láttam a fényt az alagút végén. Beindult a tágulás is, nemsokára pedig megérkezett egy szülésznő, aki burkot repesztett. Ekkor lett csak igazán intenzív a szülés, most értettem meg csak igazán, miért hívják fájásnak az összehúzódásokat. Próbáltam járkálni, ajánlották a labdát, de az éjszakai alváshiány miatt nagyon fáradékony voltam, nem éreztem magamban sok erőt. A legjobban az esett, ha a férjemnek dőlve ülhettem. Rendszeresen ellenőrizték a szívhangot, órák teltek el, és egész szépen haladt a dolog. Kora délután, talán hat órával az indítás után megvizsgált az orvosom, és nem tetszett, amit az arcán láttam: hiába az erős és rendszeres fájások, a méhszáj nem tágul eléggé. Mi legyen? Megbeszéltük, hogy még várunk, de én igazából ott már úgy éreztem, hogy nincs mire. Nagyon kimerült voltam, és a baba nem haladt. A szülésznő javasolta megint a függőleges testhelyzetet, a sétát. Megpróbáltam – leesett a baba szívhangja. Aztán újra.
Nem volt mire várni. Amikor kimondták, hogy műtét lesz, bepánikoltam, kezem-lábam remegett. Kedvesen nyugtattak, a férjem fogta a kezem, ő is bejöhetett. Mindenki nagyon segítőkész volt, sajnálkoztak, biztattak, bátorítottak. Innentől már gyorsan mentek a dolgok: délután háromkor megszületett Luca Zsófia! Megmutatták, adhattam neki egy puszit – sírtam és nevettem egyszerre. A férjem mellkasára tették és betakargatták, amíg engem elláttak. Hol őt néztem, hol a párommal egymást, nem tudtuk elhinni, hogy család lettünk! Később én is megölelgethettem a babát, azóta is az orromban érzem az illatát. Próbáltak segíteni a szoptatásban, akkor még nem ment. Az éjszakát külön töltöttük, én a rám törő utófájásokkal, a friss seb fájdalmával és a hormonok meg a hiányzó babám miatti sírással – de reggel végre megkaptam Lucát!
Nem volt könnyű a kórházban töltött néhány nap, megszenvedtünk az összeszokással, sőt, még itthon is volt mit tanulnunk. Utólag gondolkodtam a császármetszésen, de nem bánom. Nem így terveztem, de tudom, hogy a legjobb tudásom, érzéseim szerint döntöttem, és a körülöttem lévő szakemberek is. És most itt van velünk Luca, és ez a lényeg.
Lejegyezte: Kecskés Timi
A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megrendelésére készült.
CH-20221026-38