Néha úgy érzem, a csapból is az folyik, hogy szeretnünk kell a testünket. Amivel egyetértek, és önmagában ezzel a felszólítással, nem is tudok vitatkozni: szerintem is az a jó, ha szeretem a testem. Jóval kevesebb olyan tartalmat látok azonban, ami egy picit a mélyére menne: miért nem szeretjük a testünket? Szerettük valaha? Ha igen: hol romlott el, mikor múlt el ez a szeretet? Ha úgy emlékszünk, hogy soha nem is szerettük, annak vajon mi lehet az oka? Kecskés Tímea cikkét olvashatjátok erről a fontos témáról!

Ássunk le a gyerekkorba

Megannyi kérdés, amelyekre bizony nem könnyű megkeresni a választ. Vannak otthon kisgyerekkori fotóid, vagy anyukád tud mutatni néhányat? A pelenkázón meztelenkedő kisbaba, a pucéran strandoló totyogó egyáltalán nem szégyenlős, a képekről lerí, hogy élvezi a helyzetet. A testi érzetekhez kellemes élményeket kapcsol: a fölé hajoló, a testét ápoló édesanyja képét, a bőrét érő, haját borzoló szellőt, a meleg napsütést. Ebben a korban talán még mindannyian szerettük a testünket, tudatos emlékünk viszont nem nagyon maradt róla.

Abból a korból, amelyből már vannak emlékeink, szinte senki sem kizárólag szép képeket őriz. Amikor leszidtak azért, mert a szomszéd kisfiúval megvizsgáltátok egymás testét, vagy amikor kigúnyoltak, mert kedvtelve illegetted magad a tükör előtt – minden hasonló negatív élmény azt erősítette, hogy magadnak tetszeni, a testedet szeretni, azt megmutatni vagy a máséra kíváncsinak lenni bűnös, rossz dolog. Felnőttként persze érthető visszamenőleg is, miért nem támogattak a szüleink, pedagógusaink bizonyos viselkedéseket. Ahhoz azonban, hogy erről beszéljenek nekünk és jól kommunikálják, még nem rendelkeztek a megfelelő eszközökkel.

Biztosan ti is tudnátok sorolni a kisebb-nagyobb bántásokat vagy önbizalomromboló mozzanatokat az életetekből, amelyek ártottak a testetekhez fűződő kapcsolatotoknak. Szülők, barátok, osztálytársak, fiúk visszajelzései mind-mind hatnak a fejlődő lányok, fiatal nők érzékeny önismeretére, önértékelésére. Egyéni, hogy ki hogy reagál ezekre, és persze mindannyian találkozunk pozitív véleményekkel is, no meg önmagunkból is merítünk.

Mi a helyzet felnőttként?

Mire aztán megérkezünk a felnőttkorba és nagyjából végleges formát ölt a testünk, addigra érzelmi és szexuális élmények, magasságnövekedés, testsúlyváltozás, a méreteink kialakulása, bőrproblémák és számtalan más tényező alakítja ki, hogy mennyire szeretjük vagy nem szeretjük a testünket. Néhány évet élünk ezzel a kialakult testtel, ami persze örökösen változik. Alakítjuk táplálkozással, sporttal vagy épp ezek hiányával – majd eljön az első gyerek vállalásának ideje.

Ahogy az is nagyon változó, hogy kinek hogyan alakul át a teste, épp olyan különbözőképpen éljük meg ezt a változást. Van, akinek egészen apró marad a pocakja a várandósság végéig, pedig úgy szerette volna, ha olyan igazi hatalmas hasat cipelhet. Másnak az addig makulátlan bőrén foltok vagy striák jelennek meg. Van, aki minden változást a babavárás örömeként fog fel, mások szívesebben rejtenék el a jeleket. Szülés után pedig sokan meglepve tapasztalják, hogy bizony a test nem alakul vissza azonnal.

Csak nemrégiben hallottam először az anyatest kifejezést – érdekes módon az aputest előbb jutott el hozzám. Nehezen kapcsolódom ehhez a szóhoz: jelenthet negatívumot és pozitívumot is. Az én fejemben egy puhább, befogadóbb, ölelő, tápláló test jelenik meg, ami azonban nem olyan fiatal, szép és energikus, mint az anyasága előtt volt. Emiatt a képzettársítás miatt zavar ez a kifejezés, általánosítónak érzem, hiszen rengeteg energikus, fiatal, gyönyörű anyát ismerek, és persze nagyon sok”anyatestű” nőt – gyerek nélkül. Az anyatest az én olvasatomban olyasvalami, amitől szabadulni kell, negatív konnotációk kötődnek hozzá. Nem szeretem a különbségtételt sem: nekem egy testem van, ugyanebben éltem huszonévesen és ugyanebben élek most, háromgyerekes anyaként is – természetesen változik, de azzal együtt ugyanaz. Úgy érzem, ez a kifejezés nem segíti önmagunk elfogadását és azt, hogy megszeressük a testünket.

Szeresd a tested, baby

Mi segíthet mégis? Nekem sokat adott az a gondolat, hogy a testem fő célja nem az, hogy jól nézzen ki, és különösen nem valamilyen szépségideálnak való megfelelés. A szüléssel és szoptatással nagyon erősen megéltem, hogy milyen komoly fizikai ereje, funkciója van a testünknek, és ez az élmény felerősítette a többi testi funkció elismerését is bennem. Kihordott, világra hozott és táplált több gyereket, de életben tart engem is, lehetővé teszi, hogy dolgozzak, sportoljak, öleljek. Szuper testi élményeim vannak a finom falatoktól a víz érintéséig a bőrömön úszás közben – és el ne feledkezzünk a szexről! Jó ez a test, jó, hogy van, és hogy működik!

A másik segítség gyakorlati: ha használod a testedet és vigyázol rá, meg fogod szeretni. Még akkor is, ha nem szeretetből kezded el a sportot vagy az egészségesebb táplálkozást, figyelsz oda a szűrővizsgálatok időpontjaira vagy állítod magad kihívások elé, hanem például a családod miatt. Ha a test reagál – sikerül megcsinálni a lefelé néző kutyát, lefutni az öt kilométert, meggyógyítani egy régóta zavaró tünetet – akkor jobban fogod érezni magad benne, és ez, illetve maga a törődés hálához és szeretethez vezet.

Számomra ettől a tudattól és ezektől a lépésektől hosszú út vezetett még ahhoz, hogy a tükörbe nézve ne fintorogjak, hanem mosolyogjak magamra akkor is, amikor nem a legjobb formámat mutatom. Emlékszem az áttörésre: a kád szélén ültem, a telefonomat görgettem, és a kezem véletlenül a póló és a nadrág között kilátszó hasamra tévedt. Megsimogattam. Meglepődtem. Aztán felnéztem a tükörbe és elmosolyodtam. Ezek szerint már szeretem?

Te milyen kapcsolatban vagy a testeddel? Szereted? Írd meg kommentben!

A cikk az Elevit Complex termékek forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megbízásából készült.

CH-20211215-87