Az egész oviscsoport szépen ül egy nagy körben a szőnyegen, és várják a mesét – csak az az egy kisfiú mászik négykézláb a szőnyeg mintáin.
A barátaid gyerekei simán szót fogadnak, legfeljebb egyszer vagy kétszer kell figyelmeztetni őket például arra, hogy már indultok haza – a tied pedig mintha nem is hallaná, amit mondtál. Furcsán viselkedik az a kislány a homokozóban, különös kézmozdulatokat tesz, vagy megállás nélkül pörög körbe-körbe? Múltkor pedig, amikor mentél az iskolába az elsősödért, eléd pattant egy kis osztálytárs, és kérés nélkül közölt meghökkentő infókat a dinókról, a vonatokról vagy a számok világáról?
Egyre gyakrabban találkozunk olyan gyerekekkel, akiket néhány évvel, évtizeddel ezelőtt még simán „rossznak” vagy „fogyatékosnak” bélyegeztek volna. Kik ők, miért érezzük úgy, hogy többen vannak, és vajon tényleg rosszak? Kecskés Timi cikkét fogadjátok szeretettel.
ADHD, autizmus, Asperger-szindróma?
Nem, semmiképpen se írjuk le annyival a szomszéd Petikét vagy az oviscsoport zabolátlan kis Pankáját, hogy ő rossz gyerek, jobb, ha a miénk nem barátkozik vele. Sőt – minden érintett szülő nevében kérem, hogy hívjátok meg magatokhoz vagy egy közös programra a „különös” kisgyereket az édesanyjával, édesapjával. Beszélgessetek vele róla és a gyerekéről, ismerjétek, értsétek meg – meglátjátok, hálás lesz érte, még ha végül nem is lesznek jóbarátok a kicsik. Hogy miért írom ezt, ahhoz először egy kis betekintés a fenti tünetegyüttesek hátterébe.
A napjainkban sokat emlegetett ADHD betűszó a figyelemhiányos hiperaktív zavart jelzi. A helyzetet bonyolítja, hogy létezik ADD is – ezeknél a gyerekeknél a túlmozgás mint tünet nem jelentkezik olyan erőteljesen. Nem betegség, hanem állapot – egy sor tünet összefoglaló neve, amelyek között megtaláljuk a tervezés, a rugalmas alkalmazkodás, a viselkedés kontrollálásának nehézségeit, amihez gyakran nagyobb mozgásigény kapcsolódik. Ezeknek a gyerekeknek eltérően működnek az említett területekért felelős agyi területeik – és bár a tanulás, a nevelés, a fejlesztés sokat segít, a tünetek egy része felnőttkorban is megmarad. Az ADHD vagy ADD meglehetősen gyakori, becslések szerint az iskolások egytizedét érinti, nagyobb arányban a fiúkat – vagy csak nagyobb arányban diagnosztizálják őket.
Az autizmus egy észlelési és információfeldolgozási eltérés, amelynek súlyossága, megjelenése nagyon eltérő lehet, épp ezért autisztikus spektrum zavarról beszélnek a szakemberek. Vannak olyan autista gyerekek és felnőttek, akik súlyos fogyatékossággal élnek, míg mások a társas beilleszkedéssel küzdenek vagy tanulási nehézségeik vannak. Az Asperger-szindrómát az én tapasztalatom szerint a szakemberek egy része a spektrum részének tekinti, mások külön diagnózisként fogják fel – a lényeg az, hogy itt általában nincs szó tanulási zavarokról, annál inkább kapcsolatteremtési és kommunikációs nehézségekről. Az Asperger-szindrómások egy része kiemelkedően intelligens, és sokan egy-egy speciális érdeklődési területre különösen erősen fókuszálnak.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy több-e a speciális gyerek, vagy csak többet tudunk róluk és jobban működik a diagnosztika, így többet ismernek fel. Van, aki szerint a környezeti hatások – mozgásszegény életmód, több képernyő, több inger – rontanak ezeknek a gyerekeknek az állapotán, ami jobban feltűnik , és többen kerülnek szakemberhez. Mások szerint objektíve is nő az arányuk a népességben – nem tisztem ezt megítélni, de azt talán tényként állíthatjuk, hogy jobban előtérben van ez a téma, mint a mi generációnk iskoláskorában.
A mi történetünk
Az én fiaim azok a gyerekek, akikkel „mindig történik valami”. Aki miatt rendszeresen behív az óvoda, majd az iskola, aki nem veszi át automatikusan a család napirendjét bizonyos életkor fölött, aki valahogy sokkal több energiát igényel, mint a szomszéd gyerek. Mivel én a saját gyerekeimet ismerem, könnyű lett volna elhessegetni a folyton visszatérő gondolatokat, hogy ez nem oké – és bevallom, két vizsgálat között igyekeztem is győzködni magam: hiszen csak gyerekek! A középsővel ötéves kora óta jártunk szakembertől szakemberig, de mindenhol „határeset” volt. Volt olyan pszichológus, akitől azt kaptuk segítségként, hogy csak szeressük – megköszöntük és szerettük tovább, ahogy addig. Volt, aki semmilyen eltérést nem talált, megint más magzatkori vagy előző életbeli traumákat próbált kezelni. Nem vitatom, hogy ezek is sok mindennek okai lehettek, de a kipróbált terápiák csak ideig-óráig segítettek. Az óvodai, iskolai problémák hol elmúltak, hol újra fellángoltak.
A két évvel fiatalabb öccsével kevesebb nehézségünk adódott – ha a tesójához képest néztem, ő egy simulékony, könnyű gyerek volt – de a saját kortárs közösségéhez képest azért ő is más. Mégsem átlagos, hogy egy elsős betéve tudja a görög istenek nevét és mitológiai történeteket mesél órákon át! Nálunk nem vált szokássá, hogy ki-be járnak a barátok, és a gyerekek hol itt, hol ott bandáznak – de ahhoz azért elég fontosak voltak mindkettejük életében a haverok, hogy ez ne legyen gyanús. Végül már tíz is elmúlt a nagyobbik, amikor a megfelelő helyre kerültünk és alapos vizsgálat után megkapta az Asperger-szindróma és ADHD diagnózist. Bevallom, mi is sokáig dilemmáztunk, hogy akarjuk-e ezt a „bélyeget” a gyerekre – de mire idáig jutottunk, már felismertem, hogy a diagnózis magánügy, nem kell mindenkinek tudnia róla, viszont a bélyeggel együtt jár a segítség is.
Hogy mit takar itt a segítség? Már az is hatalmas ajándék volt, ahogyan végigfigyelhettem a vizsgálati folyamatot. Egy alapos kivizsgálás több alkalomból áll, amikor gyerekpszichiáter, pszichológus, gyógypedagógus vizsgálja a gyereket egyedül és csoportban is, lehetőleg több alkalommal, és egyszer az összes szakember együtt is találkozik vele. Minden alkalommal részletesen megbeszélték velem is, amit tapasztaltak, és egy konzultáció után döntöttek a végső diagnózisról. Hatalmas felismerések születtek bennem: rájöttem, hogy a kisfiam bizonyos viselkedései nem átlagosak, nem ilyen a gyerekek jó része, csak az a néhány százalék, aki ADHD-s vagy Asperger-szindrómás. Megértettem, hogy az időnkénti ellenállása és az átlagosnál sűrűbb konfliktusaink, nehézségeink nem nevelési problémákból vagy viselkedési hibákból fakadnak, hanem az eltérő idegrendszeri működésből. És még egy komoly felismerésem volt: a kistestvérét is meg kell vizsgáltatnunk.
Néhány újabb hónap és vizsgálati kör után derült ki, hogy mindkettejüknek ugyanaz a diagnózisa. Mit jelent ez? Magas intelligenciájú, könnyen tanuló gyerekeim vannak, akik normál iskolába járnak, és mellette kapnak fejlesztést is. Az állami rendszer malmai lassan őrölnek: csaknem két év telt el az első diagnózis óta, és most fogunk bekerülni a második körös vizsgálatba. Hogy értsétek: a diagnózist orvos (pszichiáter) adja, de ő nem dönthet pedagógiai témákban. Ahhoz, hogy az iskola hivatalosan is figyelembe vegye a gyerek egyedi igényeit, a területi Pedagógiai Szakszolgálat vizsgálatára is szükség van. Itt első körben újra gyógypedagógus és pszichológus foglalkozik a gyerekkel, majd jön a Szakértői Bizottság, akik már utasítást adhatnak az iskolának – ez vár most ránk. Várhatóan a tanulás terén csak néhány apró eltérésről lesz szó: ilyen a több szóbeli számonkérés az írásbelik mellett, ugyanis a figyelemzavaros gyerek ronthat úgy is feladatot, hogy jól tudja a tananyagot, de egyszerűen képtelen koncentrálni egy 45 perces dolgozatra. Emellett szociális téren, magyarán a barátkozásban, kapcsolatteremtésben, konfliktuskezelésben kapnak reményeim szerint segítséget az iskola gyógypedagógusától. Persze az eltelt idő alatt sem tétlenkedtünk: volt itt mozgásterápia, magán-gyógypedagógia és nagyon fontos mindkét fiúnak valamilyen általa kedvelt, lelkesen végzett mozgásforma.
Konklúzió
Ha szülőként olvasod a mi történetünket, és felmerült benned, hogy a gyereked talán speciális – ne félj a diagnózistól, vidd el a vizsgálatokra! Először sokkoló lehet, amikor feketén-fehéren beigazolódik az eltérés, de a gyereked attól még ugyanaz az édes, cuki, eleven, okos kisfiú vagy kislány, akit eddig is szerettél – csak most már jobban fogod tudni, hogyan segítheted előre az életben.
Ha pedig most csapsz a homlokodra, hogy szerinted az ovis csoporttárs vagy a lányod balettre járó kis barátnője biztosan érintett, és azon gondolkodsz, hogy mit tegyél – én nem tenném szóvá ezt a gondolatomat a szülőnek. Ki tudja, hol tart ebben a folyamatban, és mennyi fájdalom, kétkedés van benne. Hívd el inkább egy kávéra, beszélgess vele bármiről, legyél ott, ha szüksége van egy megértő hangra, és a saját gyerekeidet biztasd az elfogadásra. Ha minden gyerekhez, aki egyedül üldögél egy padon vagy akit épp most szidtak le, mert nem tud 45 percig nyugodtan ülni egy padban, kedvesen odalépne egy társa – hidd el, hogy sokkal szebb lenne a világ.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungaria megbízásából készült.
CH-20220919-14