„Három várandósságom alatt nem kevés megterhelő helyzetbe kerültem, hol a babával kapcsolatban, hol tőle teljesen függetlenül, de ilyenkor talán még jobban megráznak az élet nehézségei. A legszomorúbb az volt, hogy a harmadik pozitív tesztem napján vesztettem el a nagypapámat: két hatalmas érzelmi végletet éltem meg ugyanazon a napon, az élet elejét és végét, a legnagyobb örömet és bánatot egyszerre. Ez nem olyan szituáció, amin segíthet a humor, de szerencsére számos olyan alkalom is előfordul, amikor a vicces oldaláról nézve könnyebben túllendülhetünk a bonyodalmakon.” – fogadjátok szeretettel Kecskés Tímea, az Egyboszorka blog szerzőjének írását a humorról, vicces sztorikról.
Ajándék helyett bárányhimlő-hírnök
Ilyen volt például az, ahogy a legnagyobb fiam megtudta, hogy megint kistestvére lesz. Egy héttel azután, hogy ez számomra is kiderült, még nem jártam orvosnál és a páromon kívül senkinek sem beszéltem a dologról. A gyerekekkel is csak azután szerettem volna közölni, hogy megnyugtató információkat kapok, esetleg egy fotót. Az elsőszülöttem ekkor nyolcéves volt, és egyik nap gyanús kiütésekkel jött haza az iskolából: nekem bárányhimlőnek tűnt. Gyorsan lefutott az agyamban, hogy ha orvoshoz viszem, meg kell kérdeznem, mennyire veszélyes ez a betegség csöpp magzatomra, na, de azt mégsem lehet, hogy a nagyfiú ott, az orvosi rendelőben mintegy mellékesen tudja meg, hogy gyarapodik a család! Úgyhogy a következő zajlott le: kiütések felfedezése a nyakon, rákeresés a neten, oké, akkor induljunk az orvoshoz, de előtte: „Képzeld, kistesód lesz!” Persze meglepődött, de ugrált örömében, az eset pedig bevonult a családi legendáriumba – nálunk különösebb előkészület, apró ráutaló ajándék helyett a bárányhimlő tudatta a kicsi érkezését.
Megint fiú?!
Hasonlóan mulatságos volt az a helyzet, amikor megtudtuk, hogy bizony a harmadik baba is kisfiú lesz. Nem, nem azért akartunk még egy gyereket, hogy végre lány legyen, de a terhesség alatt azért ott motoszkált bennünk ez a vágy is. Érdekes módon bennem abban a percben fordult át ez az érzés, amikor megláttam a bizonyítékot az ultrahang képernyőjén. Egy pillanatnyi csalódás talán átfutott az agyamon, de azonnal átcsapott ujjongásba: éljen, kisfiam lesz! Nehezebb feladat volt elmondani a családnak: a nagymamák sokkal inkább várták a lányunokát, mint én. Bár két lánytestvérem van, minden más fronton fiús család vagyunk: a páromnak bátyja van, a nővéremnek két kisfia, és addig a pillanatig nekem is, most meg már három. Előre fájtak a várható reakciók. Anyukámnak telefonon mondtam el, ő igyekezett jól leplezni, de anyósomnak nem sikerült. Hazaértem, elmeséltem, hogy szerencsére egészséges a baba, minden rendben van vele, és kisfiú. Anyósom elhúzta a száját és a következőt reagálta: hát, jobb lett volna egy kislány… Bennem úgy támadt fel a fiús anyatigris, mintha soha fel sem vetődött volna a vágy egy lányra, és energikusan kiosztottam a mamát: mi az, hogy jobb lett volna, ez a kisfiú így tökéletes, ahogy van, pont ő a mi gyerekünk és ha lehetne, se kellene más! Persze szabadkozott erősen, hogy ő se úgy értette, az unokáját meg azóta természetesen imádja. Mind a három fiút.
Itt a pocak, hol a pocak?
Még viccesebb szituációk adódtak a középsővé avanzsált, akkor még csak kisebbik fiammal kapcsolatban, ő a babavárás alatt töltötte be a második évét, akkor tanult beszélni, izgalmas időszak volt. Érdekes volt figyelni, ahogy a nyiladozó kis értelme felfogja, hogy anya pocakjában egy másik kisbaba növekszik – néha elbizonytalanodtam, hogy mennyit érthet meg ebből egyáltalán. Eleinte, ha megkérdeztük tőle, hol a pici baba, lelkesen húzta fel a pulcsiját és mutatta a saját hasát. Aztán ahogy egyre egyértelműbb lett, hogy a családban márpedig csak az én hasamban lakik valaki, úgy tűnt, ez már számára is világos. Kivéve, amikor jött, megpuszilgatta a hasamat, majd teljes természetességgel ment tovább apához: „apának is van Csongor baba” és mókásan a saját pocijához hajolva zárta a kört.
Mozogj – ha tudsz!
A terhesség előrehaladtával aztán már a mozgásszabadság csökkenése is ellenállhatatlan humorforrás. Végigtornáztam a várandósságomat, a vége felé kifejezetten szülésre felkészítő tornára váltottam, amit az orvosom által javasolt könyvből néztem ki. Elég körülményes persze úgy végezni a gyakorlatokat, hogy közben egy könyvet próbálsz lapozni, így aztán ez lett a párommal a közös esti programunk: ő diktálta a teendőket a könyvből, én igyekeztem a méreteimhez képest rugalmasan és hajlékonyan követni, persze dőltünk a röhögéstől. Mindez addig tartott, amíg 35 hetesen az orvosom úgy nem gondolta, hogy jobb lesz az utolsó néhány hétre nyugton maradnom, ha nem akarok a kelleténél korábban szülni, ezzel egyidőben pedig a párom ágynak esett derékfájással. Ültünk az ágyban és különböző testrészeinket fájlaltuk a nevetéstől, amikor az ötödik házassági évfordulókra koccintottunk, és egyikünk se tudott igazán mozogni. De minden terhességnek vége szakad egyszer, és a szomorú és a vidám esetek is mesélnivaló történetek lesznek, amikre ma már nosztalgiával gondolunk vissza.
A cikk az Elevit Complex forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megrendelésére készült.
L.HU.MKT.CC.23.07.2020.2337